Figyelemmel követhettem, milyen az, amikor annak ellenére sem adják fel az emberek a küzdelmet, hogy semmi sem szól mellettük, ellenben minden összeesküszik ellenük. Megtaláltam a lelki békémet én is a pásztorral együtt, aki maga választotta ezt az életet, és tökéletesen elégedett a sorsával. Meghallgattam az évtizedek óta együtt élő öregek történetét, akiknek nem jutott a legkönnyebb sors, de ők becsülettel végezték a dolgukat, együtt maradtak, még a humorukat is megőrizték, és boldogok.
Megismertem egy idős férfi történetét, akit azért hurcoltak meg a kommunisták, mert tizennégy éves korában pár haverjával megírt egy levelet. Ez az egy levél pedig megpecsételte a sorsát, és tettek arról, hogy ellehetetlenítsék ezt az embert, aki mindennek ellenére nem tört meg. Végighallgattam egy kilencvenkét éves hölgy életének meséjét, aki örül minden egyes napnak, amit még a világon tölthet, és tökéletes harmóniában él a földön. Rengeteg élettörténetet ismerhettem meg a napok folyamán. Olyan sorsokat, amelyek összeszorították a szívemet, és amellett, hogy útravalót adtak, szégyenkezésre is késztettek.
A jelenkor embere bizony elfelejtette már, milyen az, ha valóban nehéz sors jut neki. Nem tudja, milyen háborús időben élni. Nem tudja, milyen jegyre venni a kenyeret. Nem tudja, milyen fázni, éhezni. Nem tudja, milyen az, amikor ötévesen kapát adnak a kezébe, és a földekről kell mennie gyalog az iskolába. Nem tudja, milyen az, amikor valamit nem kaphat meg. Nem tudja, milyen valóban a rendszer bűnbakjának, ellenségének lenni. Nem tudja, milyen érzés az, amikor elveszik a fejük felül a házat, és mást költöztetnek bele. A példákat a végtelenségig lehetne folytatni, és kellene is, mert jó lenne, ha az emberek kicsit magukba néznének, és rádöbbennének, mennyire képmutató és végtelenül szánalmas az a vergődés, amit művelnek.
Természetesen mindenkinek megvan a maga élettörténete, és mindenkinek megvan a maga keresztje is. Pontosan úgy, mint ahogyan a fentebb említett embereknek. A különbség abban áll, hogy ezek az emberek nem vágták magukat áldozati pózba, és nem adták elő, mennyire nehéz nekik. Nem akarták, hogy sajnálják őket, nem merültek el az önsajnálatban sem, és nem kértek kiváltságokat azért, mert „rossz” dolgok történtek velük. Ezek az emberek küzdöttek, harcoltak és győztek. Nem lettek gazdagok, nem vették meg a legnagyobb házat, nem aranykanállal eszik a levest, és nem is lettek híresek. Mégis győztek, mert megvalósították azt, ami az emberiség célja és amire mindannyian születtünk. Köztünk élő, csendes hősök ők.
Manapság azonban egyre kevesebb hozzájuk hasonló hőssel találkozhatunk. Azt meg végképp ne várja senki, hogy valaki csendes legyen. Mindenki kifelé éli az életét, a látszatvalóságát alakítva, melyben egy személyben ő a főszereplő, a forgatókönyvíró és a rendező, és valahogy mindig az áldozati szerepet osztja saját magára. Semmi másról nem szól ez a világ, csak arról, hogy mindenkinek értsük meg a lelki bajait. Legyünk érzékenyek, figyeljünk oda a másikra. (Persze nem akkor, ha keresztény, konzervatív, fehér és/vagy heteroszexuális az illető.)
A cselekedet meg kimerül abban, hogy megváltoztatjuk a profilképünk keretét a közösségi oldalon, miközben hangzatos posztokban szörnyülködünk a világon, vagy éppen kommentekben mondjuk oda a tutit, miközben közhelyeket puffogtatva jóemberkedünk. A legnagyobb baj meg az, hogy drága a szójatej, amit a latteba öntenénk, vagy éppen azon agyal, hogy fiú legyen vagy lány, vagy inkább rózsaszín tütübe öltözött éti csiga. Most per pillanat az okoz marha nagy nehézséget, hogy felvegyük zárt térben a maszkot, és odafigyeljünk a kézmosásra. Az meg egyenesen diktatúra, ha nem mehetünk oda és akkor, ahova és amikor csak akarunk. Ez már annyira felháborító, hogy megéri autókat gyújtogatni miatta, mutatva a hatalmas elnyomást.
Arról már ne is beszéljünk, hogy teljesen megszűnt a másik tudásának tisztelete, így mindenki mindent jobban tud, mert rákeresett az interneten, és olvasta az Ezatutiamitmiírunkmertcsak.hu oldalon. Ha pedig valamit ő olvasott az interneten, ami megfelel annak, amiben hinni akar, akkor az lesz az új Szentírás. Nyilván, ha ennek az ellenkezőjével találja magát szembe, akkor az meg hazugság. Ordító ellentmondás, önhittség és bizony nagyfokú pánik van ebben, ami iskolai végzettségtől, lakhelytől vagy kortól függetlenül mindenkit érint.
Az, ami most a világunkban zajlik tökéletesen mutatja, mivé válik az emberiség, ha elveszíti Istenét és azt az útját, ami arra ösztönzi, hogy alkosson. Elvégre, ha elfogadjuk azt (mi nyilván elfogadjuk, míg libernyák barátaink őrjöngve sikongatnak most emiatt), hogy Isten a saját képére teremtette az embert, akkor ebből logikusan következik, hogy a teremtés mint olyan az emberiség legfőbb feladata.
Teremtő folyamat az írás, a festészet vagy a filmkészítés, mint ahogyan a föld megmunkálása, egy jó rétes megsütése vagy az állattartás is. A lehető legfontosabb pedig mind közül a gyerekek nemzése és felnevelése, amelyben nemcsak a teremtés, a közösség továbbélése, hanem az életünk örökkévalósága és a szeretet megtestesülése is benne van.
Ez az, amit elvettek az emberektől. Az abortuszt hirdetik, a gyerekeket a klímaváltozás okozóinak állítják be, az abnormalitás lett az alap. Szétverték a közösségeket, kigúnyolják a hagyományokat, ellenségnek állítják be a nemzeteket, és még a képességet is el akarják venni, hogy valódi értéket teremtsünk. A liberálbolsi agymosoda adott egy illúziót, felnagyította a nem létező problémákat, az egyént ültette Isten helyébe, miközben vegetatív állapotban tartja az emberiséget.
Mint az áporodott, fullasztó légkörű szobába a résnyire nyitott ablakon beszabaduló friss levegő, olyanok voltak a filmszemlén bemutatott élettörténetek. Mutatva, hogy lehetne ezt másképpen is. Mutatva, hogy a haladás és a hagyomány nem egymással szemben álló fogalmak. Mutatva, hogy még itt vannak körülöttünk azok az értékek és emberek, akik képesek arra, hogy utat mutassanak. Csak figyelnünk kellene rájuk, és végre feltenni magunknak a kérdést: ha rólunk készítenének filmet, akkor az vajon mit hordozna, mit adna a felnövekvő nemzedéknek? Mennyit érne mindaz, amit tettünk?
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Megismertem egy idős férfi történetét, akit azért hurcoltak meg a kommunisták, mert tizennégy éves korában pár haverjával megírt egy levelet. Ez az egy levél pedig megpecsételte a sorsát, és tettek arról, hogy ellehetetlenítsék ezt az embert, aki mindennek ellenére nem tört meg. Végighallgattam egy kilencvenkét éves hölgy életének meséjét, aki örül minden egyes napnak, amit még a világon tölthet, és tökéletes harmóniában él a földön. Rengeteg élettörténetet ismerhettem meg a napok folyamán. Olyan sorsokat, amelyek összeszorították a szívemet, és amellett, hogy útravalót adtak, szégyenkezésre is késztettek.
A jelenkor embere bizony elfelejtette már, milyen az, ha valóban nehéz sors jut neki. Nem tudja, milyen háborús időben élni. Nem tudja, milyen jegyre venni a kenyeret. Nem tudja, milyen fázni, éhezni. Nem tudja, milyen az, amikor ötévesen kapát adnak a kezébe, és a földekről kell mennie gyalog az iskolába. Nem tudja, milyen az, amikor valamit nem kaphat meg. Nem tudja, milyen valóban a rendszer bűnbakjának, ellenségének lenni. Nem tudja, milyen érzés az, amikor elveszik a fejük felül a házat, és mást költöztetnek bele. A példákat a végtelenségig lehetne folytatni, és kellene is, mert jó lenne, ha az emberek kicsit magukba néznének, és rádöbbennének, mennyire képmutató és végtelenül szánalmas az a vergődés, amit művelnek.
Természetesen mindenkinek megvan a maga élettörténete, és mindenkinek megvan a maga keresztje is. Pontosan úgy, mint ahogyan a fentebb említett embereknek. A különbség abban áll, hogy ezek az emberek nem vágták magukat áldozati pózba, és nem adták elő, mennyire nehéz nekik. Nem akarták, hogy sajnálják őket, nem merültek el az önsajnálatban sem, és nem kértek kiváltságokat azért, mert „rossz” dolgok történtek velük. Ezek az emberek küzdöttek, harcoltak és győztek. Nem lettek gazdagok, nem vették meg a legnagyobb házat, nem aranykanállal eszik a levest, és nem is lettek híresek. Mégis győztek, mert megvalósították azt, ami az emberiség célja és amire mindannyian születtünk. Köztünk élő, csendes hősök ők.
Manapság azonban egyre kevesebb hozzájuk hasonló hőssel találkozhatunk. Azt meg végképp ne várja senki, hogy valaki csendes legyen. Mindenki kifelé éli az életét, a látszatvalóságát alakítva, melyben egy személyben ő a főszereplő, a forgatókönyvíró és a rendező, és valahogy mindig az áldozati szerepet osztja saját magára. Semmi másról nem szól ez a világ, csak arról, hogy mindenkinek értsük meg a lelki bajait. Legyünk érzékenyek, figyeljünk oda a másikra. (Persze nem akkor, ha keresztény, konzervatív, fehér és/vagy heteroszexuális az illető.)
A cselekedet meg kimerül abban, hogy megváltoztatjuk a profilképünk keretét a közösségi oldalon, miközben hangzatos posztokban szörnyülködünk a világon, vagy éppen kommentekben mondjuk oda a tutit, miközben közhelyeket puffogtatva jóemberkedünk. A legnagyobb baj meg az, hogy drága a szójatej, amit a latteba öntenénk, vagy éppen azon agyal, hogy fiú legyen vagy lány, vagy inkább rózsaszín tütübe öltözött éti csiga. Most per pillanat az okoz marha nagy nehézséget, hogy felvegyük zárt térben a maszkot, és odafigyeljünk a kézmosásra. Az meg egyenesen diktatúra, ha nem mehetünk oda és akkor, ahova és amikor csak akarunk. Ez már annyira felháborító, hogy megéri autókat gyújtogatni miatta, mutatva a hatalmas elnyomást.
Arról már ne is beszéljünk, hogy teljesen megszűnt a másik tudásának tisztelete, így mindenki mindent jobban tud, mert rákeresett az interneten, és olvasta az Ezatutiamitmiírunkmertcsak.hu oldalon. Ha pedig valamit ő olvasott az interneten, ami megfelel annak, amiben hinni akar, akkor az lesz az új Szentírás. Nyilván, ha ennek az ellenkezőjével találja magát szembe, akkor az meg hazugság. Ordító ellentmondás, önhittség és bizony nagyfokú pánik van ebben, ami iskolai végzettségtől, lakhelytől vagy kortól függetlenül mindenkit érint.
Az, ami most a világunkban zajlik tökéletesen mutatja, mivé válik az emberiség, ha elveszíti Istenét és azt az útját, ami arra ösztönzi, hogy alkosson. Elvégre, ha elfogadjuk azt (mi nyilván elfogadjuk, míg libernyák barátaink őrjöngve sikongatnak most emiatt), hogy Isten a saját képére teremtette az embert, akkor ebből logikusan következik, hogy a teremtés mint olyan az emberiség legfőbb feladata.
Teremtő folyamat az írás, a festészet vagy a filmkészítés, mint ahogyan a föld megmunkálása, egy jó rétes megsütése vagy az állattartás is. A lehető legfontosabb pedig mind közül a gyerekek nemzése és felnevelése, amelyben nemcsak a teremtés, a közösség továbbélése, hanem az életünk örökkévalósága és a szeretet megtestesülése is benne van.
Ez az, amit elvettek az emberektől. Az abortuszt hirdetik, a gyerekeket a klímaváltozás okozóinak állítják be, az abnormalitás lett az alap. Szétverték a közösségeket, kigúnyolják a hagyományokat, ellenségnek állítják be a nemzeteket, és még a képességet is el akarják venni, hogy valódi értéket teremtsünk. A liberálbolsi agymosoda adott egy illúziót, felnagyította a nem létező problémákat, az egyént ültette Isten helyébe, miközben vegetatív állapotban tartja az emberiséget.
Mint az áporodott, fullasztó légkörű szobába a résnyire nyitott ablakon beszabaduló friss levegő, olyanok voltak a filmszemlén bemutatott élettörténetek. Mutatva, hogy lehetne ezt másképpen is. Mutatva, hogy a haladás és a hagyomány nem egymással szemben álló fogalmak. Mutatva, hogy még itt vannak körülöttünk azok az értékek és emberek, akik képesek arra, hogy utat mutassanak. Csak figyelnünk kellene rájuk, és végre feltenni magunknak a kérdést: ha rólunk készítenének filmet, akkor az vajon mit hordozna, mit adna a felnövekvő nemzedéknek? Mennyit érne mindaz, amit tettünk?
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap