Amióta az eszemet tudom, magától értetődőnek vettem, hogy nekünk, magyaroknak az országhatárokon túl is együtt dobban a szívünk.
Pedig ekkor még nem tudtam, hogy a családom egyik fele is olyan területről származik, amit elvettek tőlünk, és azt sem tudtam, miken mentek keresztül délvidéki rokonaim azért, hogy életben maradjanak.Nem tudtam, hogy édesapámat kisfiúként át kellett lopni a határon és azt sem, hogy a kommunizmusban milyen erőkkel igyekeztek elidegeníteni egymástól a határon innen és túl élő magyarokat. Egyszerűen csak éreztem, hogy ez így nincs rendjén, mégis együtt kell élnünk a helyzettel, és mindennek ellenére egymásba kell kapaszkodnunk. Amikor szembesültem a történetekkel és történelmünkkel, akkor vált igazán nyilvánvalóvá, mekkora felelősség nyomja a nemzedékem vállát. Mert ha mi elfelejtjük a múltunkat és nem vigyázunk továbbra is egymásra, ha hagyjuk, hogy tényleg elválasszanak minket a határok, akkor mi leszünk azok, akik befejezik azt, amit idegenek száz évvel ezelőtt elkezdtek.
Amikor egy országot szó szerint szétszabdalnak nemcsak gazdaságilag teszik tönkre, hanem a nemzet lelkét veszik célba. Az egységét, az erejét, a jövőjét akarják elvenni tőle. Akik Magyarországon belül maradtak azokkal azt akarják elhitetni, hogy a határokon túl élők már nem magyarok, miközben a külhoniakat vagy el akarják üldözni az adott területről, vagy annyira meg akarják törni, hogy maguktól adják fel a magyarságukat.
Láthattunk ezekre példát, hiszen Gyurcsány és hazaáruló szektája minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy belülről tépje szét a köteléket, míg a területeinket megkapó országok abban érdekeltek, hogy kívülről törjék meg az összefogásunkat. El akarnak minket idegeníteni egymástól, el akarják velünk hitetni, hogy kicsik vagyunk és gyengék. Jól tudják ugyanis, hogy amíg mi összekapaszkodunk, addig nem fognak megtörni minket.
Trianon kapcsán egy egészséges nemzeti öntudattal bíró magyarban rengeteg érzelem kavarog. Íróink, költőink, énekeseink sokszor kifejezték már a fájdalmat, bánatot, elhagyatottságot, de nem csak ezek az érzések maradtak meg nekünk. Ott van a remény, az erős akarat és a hit. Mert mi magyarok igenis képesek vagyunk arra, hogy nagyok legyünk. Képesek arra, hogy összefogjunk és együtt építsünk.
Elvehetik tőlünk a területeinket, határokat húzhatnak közénk, igyekezhetnek elhitetni velünk, hogy mi már nem vagyunk egy nemzet tagjai. Hangoztathatják, hogy felejtsük el a múltat, hogy mindez már nem számít és lépjünk tovább. Igen, azt is megtehetik, hogy az erdélyiekre azt mondják, hogy román vendégmunkások, és uszíthatnak minket, hogy ne adjunk a külhoniaknak kettős állampolgárságot és szavazati jogot, mert nem egy országban élünk, így őket nem illeti meg ez a kiváltság. Még azt a kicsinyes húzást is megléphetik, hogy azért hisztériáznak a parlamentben, hogy miért viszünk nekik a járvány elleni védekezéshez szükséges eszközöket. Az ellenzéki gyűlöletbanda nácizhat és uszíthat vérben forgó szemekkel, a környező országok pedig sanyargathatják a területeiken maradt magyarokat.
Ünnepelhetnek akkor, amikor mi gyászolunk, és talán ideig-óráig úgy is tűnhet, hogy sikerrel járnak, ám ez csak pillanatnyi árnyék, amit hamar elűz a napfényes igazság. Az, hogy egyszerűen nem számítanak.
Száz év telt el a szégyenteljes döntés óta, száz éve csinálják már ezt velünk, mégsem tudták elérni, hogy a határon túli magyarok eltűnjenek, az anyaországiak pedig hátat fordítsanak nekik. Nem tudták azt elérni, hogy ne egy nemzetként gondoljunk egymásra. Az országot tudták csak szétvágni, de a nemzetet nem. Éppen ezért felejtsük el, hogy megosztottak és gyengék vagyunk. Ha csak az elmúlt száz esztendő magyar történelmét nézzük, akkor ennek a szöges ellentéte igazolódott be.
Trianont viszont soha nem fogjuk elfelejteni és megbocsájtani. Ám az is legalább ennyire fontos, hogy ha erre a fájdalmas eseményre gondolunk, akkor ne csak a bánat járja át a szívünket, hanem az erő. Az erő, ami bennünk van és ami élteti a magyarságot. Az erő, ami ezt a nemzetet nem hagyta megtörni. Nekünk az a feladat jutott, hogy ezt az erőt és összefogást ne hagyjuk elveszni. A mi felelősségünk az, hogy minden eszközzel segítsük a határon túli magyarokat és egyben tartsuk ezt a nemzetet, bármennyire is igyekeznek minket szétválasztani. Mert ne legyenek kétségeink, hatalmas erőfeszítéseket tesznek azért, hogy végre elhalkuljon a határokon innen küldött üzenet és az arra adott magyar szó. Ám, amíg ők rombolnak, addig mi építünk. Amíg ők szétválasztanak, mi egyre szorosabban zárunk össze, és ezt is túl fogjuk élni.
Az Ismerős Arcok Fenyők című dala jusson az eszünkbe: „Megmondom én, hogyan lehet, / Hogy magyarként éljük a jövőt: / Ameddig azok döntik, / Mi ültetjük addig a fenyőt.” Ez a mi feladatunk. Közösen, határokon innen és túl élő magyarként, együtt kell tovább haladnunk az úton azért, hogy amikor azok kidöntenek egy fát, mi húsz másikat tudjunk a helyébe ültetni!
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Forrás: Magyar Hírlap
Amikor egy országot szó szerint szétszabdalnak nemcsak gazdaságilag teszik tönkre, hanem a nemzet lelkét veszik célba. Az egységét, az erejét, a jövőjét akarják elvenni tőle. Akik Magyarországon belül maradtak azokkal azt akarják elhitetni, hogy a határokon túl élők már nem magyarok, miközben a külhoniakat vagy el akarják üldözni az adott területről, vagy annyira meg akarják törni, hogy maguktól adják fel a magyarságukat.
Láthattunk ezekre példát, hiszen Gyurcsány és hazaáruló szektája minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy belülről tépje szét a köteléket, míg a területeinket megkapó országok abban érdekeltek, hogy kívülről törjék meg az összefogásunkat. El akarnak minket idegeníteni egymástól, el akarják velünk hitetni, hogy kicsik vagyunk és gyengék. Jól tudják ugyanis, hogy amíg mi összekapaszkodunk, addig nem fognak megtörni minket.
Trianon kapcsán egy egészséges nemzeti öntudattal bíró magyarban rengeteg érzelem kavarog. Íróink, költőink, énekeseink sokszor kifejezték már a fájdalmat, bánatot, elhagyatottságot, de nem csak ezek az érzések maradtak meg nekünk. Ott van a remény, az erős akarat és a hit. Mert mi magyarok igenis képesek vagyunk arra, hogy nagyok legyünk. Képesek arra, hogy összefogjunk és együtt építsünk.
Elvehetik tőlünk a területeinket, határokat húzhatnak közénk, igyekezhetnek elhitetni velünk, hogy mi már nem vagyunk egy nemzet tagjai. Hangoztathatják, hogy felejtsük el a múltat, hogy mindez már nem számít és lépjünk tovább. Igen, azt is megtehetik, hogy az erdélyiekre azt mondják, hogy román vendégmunkások, és uszíthatnak minket, hogy ne adjunk a külhoniaknak kettős állampolgárságot és szavazati jogot, mert nem egy országban élünk, így őket nem illeti meg ez a kiváltság. Még azt a kicsinyes húzást is megléphetik, hogy azért hisztériáznak a parlamentben, hogy miért viszünk nekik a járvány elleni védekezéshez szükséges eszközöket. Az ellenzéki gyűlöletbanda nácizhat és uszíthat vérben forgó szemekkel, a környező országok pedig sanyargathatják a területeiken maradt magyarokat.
Ünnepelhetnek akkor, amikor mi gyászolunk, és talán ideig-óráig úgy is tűnhet, hogy sikerrel járnak, ám ez csak pillanatnyi árnyék, amit hamar elűz a napfényes igazság. Az, hogy egyszerűen nem számítanak.
Száz év telt el a szégyenteljes döntés óta, száz éve csinálják már ezt velünk, mégsem tudták elérni, hogy a határon túli magyarok eltűnjenek, az anyaországiak pedig hátat fordítsanak nekik. Nem tudták azt elérni, hogy ne egy nemzetként gondoljunk egymásra. Az országot tudták csak szétvágni, de a nemzetet nem. Éppen ezért felejtsük el, hogy megosztottak és gyengék vagyunk. Ha csak az elmúlt száz esztendő magyar történelmét nézzük, akkor ennek a szöges ellentéte igazolódott be.
Trianont viszont soha nem fogjuk elfelejteni és megbocsájtani. Ám az is legalább ennyire fontos, hogy ha erre a fájdalmas eseményre gondolunk, akkor ne csak a bánat járja át a szívünket, hanem az erő. Az erő, ami bennünk van és ami élteti a magyarságot. Az erő, ami ezt a nemzetet nem hagyta megtörni. Nekünk az a feladat jutott, hogy ezt az erőt és összefogást ne hagyjuk elveszni. A mi felelősségünk az, hogy minden eszközzel segítsük a határon túli magyarokat és egyben tartsuk ezt a nemzetet, bármennyire is igyekeznek minket szétválasztani. Mert ne legyenek kétségeink, hatalmas erőfeszítéseket tesznek azért, hogy végre elhalkuljon a határokon innen küldött üzenet és az arra adott magyar szó. Ám, amíg ők rombolnak, addig mi építünk. Amíg ők szétválasztanak, mi egyre szorosabban zárunk össze, és ezt is túl fogjuk élni.
Az Ismerős Arcok Fenyők című dala jusson az eszünkbe: „Megmondom én, hogyan lehet, / Hogy magyarként éljük a jövőt: / Ameddig azok döntik, / Mi ültetjük addig a fenyőt.” Ez a mi feladatunk. Közösen, határokon innen és túl élő magyarként, együtt kell tovább haladnunk az úton azért, hogy amikor azok kidöntenek egy fát, mi húsz másikat tudjunk a helyébe ültetni!
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Forrás: Magyar Hírlap