 | Csak azok a nemzetek képesek fennmaradni, amelyek tisztában vannak a múltjukkal, hagyományaikkal, történelmükkel, és nem engedik, hogy az alapjaikat megtörjék |
Édesapámmal beszélgettem a mi-nap. Szokásunkhoz híven megvitattunk a világ dolgait, de most valahogy más légkör uralkodott a beszélgetésünk alatt. Általában vitriolos, vicces és kifejezetten szórakoztató eszmecserét szoktunk folytatni, most viszont inkább szomorkás volt a hangulat. Végül édesapám lemondóan megjegyezte, hogy a mostani korszak rosszabb, mint amiben ő nőtt fel.
Meghökkentem ezen a kijelentésén, hiszen ő a második világháború idején született, és végigélte a kommunizmust. Meg is kérdeztem, hogyan gondolhatja ezt? Szomorúan rám nézett, és azt mondta: nekünk legalább ott volt a Nyugat eszménye. A remény, hogy ha véget ér a szovjet uralom, akkor valami egészen csodálatos dolog jön majd el. Most viszont már nincsen meg ez az eszme. Nincsen meg a remény. Nyugaton már bealkonyodott.
Napok múltán is ezek a mondatok zakatoltak az agyamban. A lányaimra gondoltam és arra, hogy nekünk milyen világ jutott, és vajon rájuk milyen élet vár majd? Egy időre rajtam is úrrá lett a szomorúság, hiszen én is abban a szellemben nőttem fel, hogy menjek, és fedezzem fel magamnak a Nyugatot, szívjam magamba a szabadságot, a kultúrát.
Most viszont már azt látjuk, hogyan sodorja magát egyre inkább a pusztulás felé az a világ, ami egykoron iránytűként szolgált nekünk. Lassú, fájdalmas haláltusának lehetünk szemtanúi, és a globalizmusnak köszönhetően senki nem vonhatja ki magát ebből a folyamatból. Ugyanazok a problémák és ugyanaz az őrület fenyeget minket is. Ez tényleg rettenetesen elkeserítő és kifejezetten félelmetes látvány, tapasztalat.
Látjuk azt, hogyan tolta félre az ember Istent, és tette magát isteni pozícióba. Látjuk, hogy milyen mérhetetlen önhittség uralkodik, és mennyire meg vannak az emberek győződve arról, hogy tévedhetetlenek és bármit megtehetnek egymással, a természettel, a világgal. Látjuk, hogy ebben a mérhetetlen önzésben és gőgben hogyan szabadítanak rá Európára olyan népeket, akik nem akarnak integrálódni a mi társadalmunkba, nem akarják elsajátítani a kultúránkat, hagyományainkat, hanem el akarják foglalni a világunkat.
Látjuk, hogyan akarják felülírni a természeti törvényeket, miközben valami teljesen elborult propagandát tuszkolnak le az emberek torkán, célba véve a gyerekeinket, hogy nekik már ne csak eszközük, de akaratuk se legyen küzdeni mindez ellen. Szabadságot hirdetnek, miközben a szabadosságot, az anarchiát éltetik. Stabilitásról beszélnek, miközben folyamatosan káoszt teremtenek. Az abortuszt programnak tekintik, az gen-derideológia meg vallás lett. A társadalom minden egységét atomjaira törik.
A nemzetállamot ellenségnek kiáltották ki. Az alapokat szántják be, a közösségeket számolják fel, az emberekből meg fogyasztógépeket nevelnek. Sokszínűséget hirdetnek, miközben uniformizálják a tudatot. Közösségi élményről, szolidaritásról, szeretetről beszélnek, közben pedig egyszemélyes burokba zárják az embereket. Egy olyan buborékba, ahol a tudatlanság, gőg, gyűlölet, keserűség és a magány az úr.
Habár minden eszköz adott arra, hogy töméntelen mennyiségű információhoz jussunk, ma már arra se veszik a legtöbben a fáradtságot, hogy egy publicisztikát elolvassanak. Képek és egy mondat alapján ítélkeznek, döngölik földbe a másikat, beleordítva a magányukat, agybajukat a semmibe. Hamis ábrándképeket hajszolnak, a szavak szintjén léteznek csupán.
Olyan problémákkal foglalkoznak, ami nem rájuk tartozik, és nem is akarják ezeket megérteni vagy megoldani, csak posztolni szeretnek róla, megmutatva, mennyire emberbarátiak és szolidárisak. Ha pedig ez megvan, mindenki szépen hátradől, mintha valóban tett volna valami fontosat. Hamis illúzió ez csupán, amit előszeretettel táplálnak a liberálbolsik. Ami adna valami valóságos közösségi élményt, identitástudatot, pozitív és jóleső érzést az embereknek, azt meg folyamatosan támadják.
Csak az én, az én, az én áll a középpontban, és az egyén személyes sérelmeit, agybaját, torzulásait akarják rászabadítani a többségre. Ezek a rideg tények, ez a mi valóságunk. Valóban elkeserítő, hiszen pontosan azok okozzák a legnagyobb problémát, akiktől egykoron a megoldást vártuk.
Ugyanakkor van esélyünk, hiszen mi látjuk már ezt, és ezért ott van a kezünkben a túlélésünk kulcsa is. A történelem ugyanis folyamatosan változik, mozgásban van. Soha véget nem érő folyamat. Nincsen végpontja, és nem is tudjuk megjósolni pontosan, hova futnak majd ki az események.
A folyamatokat és ismétlődéseket viszont megláthatjuk, és ha megértjük ezeket, akkor van esély arra, hogy meghozzuk azokat a döntéseket, amelyek majd a helyes irányba fordíthatják a nemzetünk sorsát. Ezért kell ismernünk, feldolgoznunk és értenünk a történelmünket. Ezért kell ápolnunk és őriznünk az értékeinket, hagyományainkat. Ezért kell önazonos nemzetnek lennünk, valamint ezért kell védenünk és tisztelnünk a magyarságunkat.
Ugyanis az az egy biztos, hogy csak azok a nemzetek képesek fennmaradni, amelyek tisztában vannak a múltjukkal, hagyományaikkal, történelmükkel, és nem engedik, hogy az alapjaikat megtörjék. Ha pedig felismerjük azt, hogy ugyan volt idő, amikor a Nyugat előttünk járt, de ez ma már nincs így, és ha meglátjuk, hogy ez a példa most már rossz példa, akkor elkerülhetjük, hogy elnyeljenek minket is ennek a zavaros időszaknak a gyilkos hullámai.
Igen, Nyugaton a nap már lenyugodott, de bennünk még megvan az erő, és nekünk még megvan a lehetőségünk arra, hogy elkerüljük az alkonyat után következő teljes sötétséget.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Meghökkentem ezen a kijelentésén, hiszen ő a második világháború idején született, és végigélte a kommunizmust. Meg is kérdeztem, hogyan gondolhatja ezt? Szomorúan rám nézett, és azt mondta: nekünk legalább ott volt a Nyugat eszménye. A remény, hogy ha véget ér a szovjet uralom, akkor valami egészen csodálatos dolog jön majd el. Most viszont már nincsen meg ez az eszme. Nincsen meg a remény. Nyugaton már bealkonyodott.
Napok múltán is ezek a mondatok zakatoltak az agyamban. A lányaimra gondoltam és arra, hogy nekünk milyen világ jutott, és vajon rájuk milyen élet vár majd? Egy időre rajtam is úrrá lett a szomorúság, hiszen én is abban a szellemben nőttem fel, hogy menjek, és fedezzem fel magamnak a Nyugatot, szívjam magamba a szabadságot, a kultúrát.
Most viszont már azt látjuk, hogyan sodorja magát egyre inkább a pusztulás felé az a világ, ami egykoron iránytűként szolgált nekünk. Lassú, fájdalmas haláltusának lehetünk szemtanúi, és a globalizmusnak köszönhetően senki nem vonhatja ki magát ebből a folyamatból. Ugyanazok a problémák és ugyanaz az őrület fenyeget minket is. Ez tényleg rettenetesen elkeserítő és kifejezetten félelmetes látvány, tapasztalat.
Látjuk azt, hogyan tolta félre az ember Istent, és tette magát isteni pozícióba. Látjuk, hogy milyen mérhetetlen önhittség uralkodik, és mennyire meg vannak az emberek győződve arról, hogy tévedhetetlenek és bármit megtehetnek egymással, a természettel, a világgal. Látjuk, hogy ebben a mérhetetlen önzésben és gőgben hogyan szabadítanak rá Európára olyan népeket, akik nem akarnak integrálódni a mi társadalmunkba, nem akarják elsajátítani a kultúránkat, hagyományainkat, hanem el akarják foglalni a világunkat.
Látjuk, hogyan akarják felülírni a természeti törvényeket, miközben valami teljesen elborult propagandát tuszkolnak le az emberek torkán, célba véve a gyerekeinket, hogy nekik már ne csak eszközük, de akaratuk se legyen küzdeni mindez ellen. Szabadságot hirdetnek, miközben a szabadosságot, az anarchiát éltetik. Stabilitásról beszélnek, miközben folyamatosan káoszt teremtenek. Az abortuszt programnak tekintik, az gen-derideológia meg vallás lett. A társadalom minden egységét atomjaira törik.
A nemzetállamot ellenségnek kiáltották ki. Az alapokat szántják be, a közösségeket számolják fel, az emberekből meg fogyasztógépeket nevelnek. Sokszínűséget hirdetnek, miközben uniformizálják a tudatot. Közösségi élményről, szolidaritásról, szeretetről beszélnek, közben pedig egyszemélyes burokba zárják az embereket. Egy olyan buborékba, ahol a tudatlanság, gőg, gyűlölet, keserűség és a magány az úr.
Habár minden eszköz adott arra, hogy töméntelen mennyiségű információhoz jussunk, ma már arra se veszik a legtöbben a fáradtságot, hogy egy publicisztikát elolvassanak. Képek és egy mondat alapján ítélkeznek, döngölik földbe a másikat, beleordítva a magányukat, agybajukat a semmibe. Hamis ábrándképeket hajszolnak, a szavak szintjén léteznek csupán.
Olyan problémákkal foglalkoznak, ami nem rájuk tartozik, és nem is akarják ezeket megérteni vagy megoldani, csak posztolni szeretnek róla, megmutatva, mennyire emberbarátiak és szolidárisak. Ha pedig ez megvan, mindenki szépen hátradől, mintha valóban tett volna valami fontosat. Hamis illúzió ez csupán, amit előszeretettel táplálnak a liberálbolsik. Ami adna valami valóságos közösségi élményt, identitástudatot, pozitív és jóleső érzést az embereknek, azt meg folyamatosan támadják.
Csak az én, az én, az én áll a középpontban, és az egyén személyes sérelmeit, agybaját, torzulásait akarják rászabadítani a többségre. Ezek a rideg tények, ez a mi valóságunk. Valóban elkeserítő, hiszen pontosan azok okozzák a legnagyobb problémát, akiktől egykoron a megoldást vártuk.
Ugyanakkor van esélyünk, hiszen mi látjuk már ezt, és ezért ott van a kezünkben a túlélésünk kulcsa is. A történelem ugyanis folyamatosan változik, mozgásban van. Soha véget nem érő folyamat. Nincsen végpontja, és nem is tudjuk megjósolni pontosan, hova futnak majd ki az események.
A folyamatokat és ismétlődéseket viszont megláthatjuk, és ha megértjük ezeket, akkor van esély arra, hogy meghozzuk azokat a döntéseket, amelyek majd a helyes irányba fordíthatják a nemzetünk sorsát. Ezért kell ismernünk, feldolgoznunk és értenünk a történelmünket. Ezért kell ápolnunk és őriznünk az értékeinket, hagyományainkat. Ezért kell önazonos nemzetnek lennünk, valamint ezért kell védenünk és tisztelnünk a magyarságunkat.
Ugyanis az az egy biztos, hogy csak azok a nemzetek képesek fennmaradni, amelyek tisztában vannak a múltjukkal, hagyományaikkal, történelmükkel, és nem engedik, hogy az alapjaikat megtörjék. Ha pedig felismerjük azt, hogy ugyan volt idő, amikor a Nyugat előttünk járt, de ez ma már nincs így, és ha meglátjuk, hogy ez a példa most már rossz példa, akkor elkerülhetjük, hogy elnyeljenek minket is ennek a zavaros időszaknak a gyilkos hullámai.
Igen, Nyugaton a nap már lenyugodott, de bennünk még megvan az erő, és nekünk még megvan a lehetőségünk arra, hogy elkerüljük az alkonyat után következő teljes sötétséget.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap