 | Nem azt mondom, hogy nem kell ütni-vágni az ellenfelet. Már hogy a viharba ne kellene! |
Véget ért az ellenzéki előválasztósdi, elmarakodnak majd egy darabig a szereplők, miközben persze nagy hangon előadják, hogy győzött a demokrácia, és sikerült legyőzni a Fideszt. Igen, azt a pártot, amelyik nem is indult ezen a „választáson”. Nyilván hosszan el tudnék ezen még viccelődni, adtak is rá okot bőven, de az a nagy helyzet, hogy elég volt most már belőlük.
Igazság szerint már a csapból is Gyurcsány és díszes bandája folyik. Sikerült nekik tematizálni a közbeszédet, csak úgy záporoznak a cikkek, elemzések Márki-Zay Péterről vagy Dobrev Kláráról. Elérték azt, hogy ez a másfél hónap tényleg csak róluk szóljon, de legyen elég belőlük már ennyi. Sokkal fontosabb dolgok is vannak, mert ha folyton az ellenfélre tekintgetünk, még a végén hasra fogunk esni a saját lábunkban. Ezt a választást ez az ellenzék nem nyerheti meg, de a kormánypártok könnyedén elveszíthetik.
Nem azt mondom, hogy nem kell ütni-vágni az ellenfelet. Már hogy a viharba ne kellene! Alapjáraton is bőven van rajtuk mit ütni, ráadásul úton-útfélen adnak is hozzá még muníciót, amikor kinyitják a szájukat. Ha pedig valamit nagyon szeretnek a Jakab Péterek, Szabó Tímeák, Karácsony Gergelyek és Márki-Zay Péterek, az a nyilvánosság és a véget nem érő, habzó szájjal, nulla tartalommal előadott monológok. Éppen ezért halkítsuk most már le egy kicsit őket, és figyeljünk magunkra, az értékeinkre, az üzeneteinkre, az eredményeinkre és a céljainkra. Mert míg nekik nincsenek közös elveik és érveik, addig nekünk vannak. Míg ők csak magukért és a hatalomért, addig mi a világunkért és a gyermekeink jövőjéért küzdünk.
Október 23-a kiemelt jelentőséggel bíró dátum, mely erőteljes, örök érvényű üzenetet hordoz magában. Nem csak arra emlékeztet minket, hogy milyen erő és összetartás lakozik a magyar nemzetben, hanem arra is, hogy milyen az, amikor a sajátjaink árulnak el minket és fordulnak ellenünk. 1956 és 2006 is erről szólt. Egy nagyobb hatalom, egy fojtogató elnyomás ellen küzdöttünk, miközben azok szúrtak minket hátba, akiknek a nemzet mellett lett volna a helyük, és akik elvileg ennek az országnak a szolgálatára esküdtek fel. Ezen a napon magyarok támadtak a magyarokra idegen segítséggel.
Ez az, amit nem szabad soha megbocsájtanunk és elfelejtenünk. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell. Mert bizony nagyon igaz az a mondás, hogy régi bűnnek hosszú az árnyéka. Nem szabad finomkodnunk és ködös magyarázatokba bocsátkoznunk, hanem ki kell mondani egyenesen, hogy 1920, 1956 és 2006 is egy régi bűnnek az árnyékai. A nemzetárulás bűnéé, mely kihat a mostani életünkre is, és ami áthatja a liberálbolsevik oldal minden apró szegletét.
Ennek pedig megálljt kell parancsolnunk, és meg kell mutatnunk, hogy a magyarság egysége, a nemzet tudata, mely a túlélésünk éltetője, bizony nem piszkolódik be, és nem halványul el. A konzervatív ember alapjáraton nagyon nyugodt. Nem gondolkodik abban, hogy kinyilvánítsa folyamatosan a nyilvánvalót vagy hangoztassa az igazát.
Olyan világképe van, ami a fontolva haladásra, a megingathatatlan alapokra és önismeretre épít. Ha pedig már az önismeretnél tartunk, akkor itt kell megjegyezni, hogy bizony nagyon hajlamos a kényelemre. Magától értetődőnek vesz dolgokat, és nem érti, miért kellene neki kiállnia, hiszen teljesen természetes dolgokról van szó. Isten! Haza! Család!
Ezek mindenkinek ugyanazt kellene, hogy jelentsék, ám a liberálbolsi haladárok pontosan ezek ellen vívják a harcukat, és nagyon komoly károkat okoztak már a felnövekvő nemzedék identitásában. Nem szabad kényelmesnek lenni! Lehetünk a hétköznapokban szűkszavúak, de mindig eljön az a pillanat, amikor ez már nem elég, és amikor meg kell mutatnunk, hogy hiába terrorizál egy jó hangos kisebbség, egyáltalán nem ők a többség. Most jött el az az idő, amikor ki kell állnunk!
A Békemenet az egyik legjobb módja ennek. Mert soha nem a szembenállást, a valami ellen való küzdelmet helyezi a középpontba, és nem ezekre irányítja rá a figyelmet, hanem az összetartás, a nemzet egységének erejére irányítja a figyelmet. Nem az a fő téma, hogy kik bántottak minket, vagy éppen kik ellen kell harcolnunk, hanem arról szól mindez, hogy ezt a harcot együtt, közösen, a nemzetünkért vívjuk meg.
Megmutatjuk, hogy habár a hétköznapokban jóval halkabb a normalitás, de a jelenléte annál erősebb. Nekünk nincsen szükségünk a hivalkodásra vagy arra, hogy megmagyarázzuk a létünk fontosságát, miközben álproblémákat gyártunk, és folyamatosan áldozati pózba vágjuk magunkat. Mi nem áldozatok, hanem egy erős, nemzetben gondolkodó, azért harcolni tudó és a hazánkért küzdeni akaró közösség vagyunk.
Gróf Teleki Pál gondolataival élve: „Csak úgy állhatjuk ki a vihart, ha lenyúlunk oda, ahonnan a magyar erő jön, s nemcsak lenyúlunk, hanem lelkünkkel oda is tartozunk.” Éppen ezért, határokon innen és túl kapaszkodunk egymásba, és büszkén, kart-karba öltve mentünk végig október 23-án a kijelölt utunkon. Mi, ifjú konzervatívok, ott voltunk. És ti?
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Igazság szerint már a csapból is Gyurcsány és díszes bandája folyik. Sikerült nekik tematizálni a közbeszédet, csak úgy záporoznak a cikkek, elemzések Márki-Zay Péterről vagy Dobrev Kláráról. Elérték azt, hogy ez a másfél hónap tényleg csak róluk szóljon, de legyen elég belőlük már ennyi. Sokkal fontosabb dolgok is vannak, mert ha folyton az ellenfélre tekintgetünk, még a végén hasra fogunk esni a saját lábunkban. Ezt a választást ez az ellenzék nem nyerheti meg, de a kormánypártok könnyedén elveszíthetik.
Nem azt mondom, hogy nem kell ütni-vágni az ellenfelet. Már hogy a viharba ne kellene! Alapjáraton is bőven van rajtuk mit ütni, ráadásul úton-útfélen adnak is hozzá még muníciót, amikor kinyitják a szájukat. Ha pedig valamit nagyon szeretnek a Jakab Péterek, Szabó Tímeák, Karácsony Gergelyek és Márki-Zay Péterek, az a nyilvánosság és a véget nem érő, habzó szájjal, nulla tartalommal előadott monológok. Éppen ezért halkítsuk most már le egy kicsit őket, és figyeljünk magunkra, az értékeinkre, az üzeneteinkre, az eredményeinkre és a céljainkra. Mert míg nekik nincsenek közös elveik és érveik, addig nekünk vannak. Míg ők csak magukért és a hatalomért, addig mi a világunkért és a gyermekeink jövőjéért küzdünk.
Október 23-a kiemelt jelentőséggel bíró dátum, mely erőteljes, örök érvényű üzenetet hordoz magában. Nem csak arra emlékeztet minket, hogy milyen erő és összetartás lakozik a magyar nemzetben, hanem arra is, hogy milyen az, amikor a sajátjaink árulnak el minket és fordulnak ellenünk. 1956 és 2006 is erről szólt. Egy nagyobb hatalom, egy fojtogató elnyomás ellen küzdöttünk, miközben azok szúrtak minket hátba, akiknek a nemzet mellett lett volna a helyük, és akik elvileg ennek az országnak a szolgálatára esküdtek fel. Ezen a napon magyarok támadtak a magyarokra idegen segítséggel.
Ez az, amit nem szabad soha megbocsájtanunk és elfelejtenünk. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell. Mert bizony nagyon igaz az a mondás, hogy régi bűnnek hosszú az árnyéka. Nem szabad finomkodnunk és ködös magyarázatokba bocsátkoznunk, hanem ki kell mondani egyenesen, hogy 1920, 1956 és 2006 is egy régi bűnnek az árnyékai. A nemzetárulás bűnéé, mely kihat a mostani életünkre is, és ami áthatja a liberálbolsevik oldal minden apró szegletét.
Ennek pedig megálljt kell parancsolnunk, és meg kell mutatnunk, hogy a magyarság egysége, a nemzet tudata, mely a túlélésünk éltetője, bizony nem piszkolódik be, és nem halványul el. A konzervatív ember alapjáraton nagyon nyugodt. Nem gondolkodik abban, hogy kinyilvánítsa folyamatosan a nyilvánvalót vagy hangoztassa az igazát.
Olyan világképe van, ami a fontolva haladásra, a megingathatatlan alapokra és önismeretre épít. Ha pedig már az önismeretnél tartunk, akkor itt kell megjegyezni, hogy bizony nagyon hajlamos a kényelemre. Magától értetődőnek vesz dolgokat, és nem érti, miért kellene neki kiállnia, hiszen teljesen természetes dolgokról van szó. Isten! Haza! Család!
Ezek mindenkinek ugyanazt kellene, hogy jelentsék, ám a liberálbolsi haladárok pontosan ezek ellen vívják a harcukat, és nagyon komoly károkat okoztak már a felnövekvő nemzedék identitásában. Nem szabad kényelmesnek lenni! Lehetünk a hétköznapokban szűkszavúak, de mindig eljön az a pillanat, amikor ez már nem elég, és amikor meg kell mutatnunk, hogy hiába terrorizál egy jó hangos kisebbség, egyáltalán nem ők a többség. Most jött el az az idő, amikor ki kell állnunk!
A Békemenet az egyik legjobb módja ennek. Mert soha nem a szembenállást, a valami ellen való küzdelmet helyezi a középpontba, és nem ezekre irányítja rá a figyelmet, hanem az összetartás, a nemzet egységének erejére irányítja a figyelmet. Nem az a fő téma, hogy kik bántottak minket, vagy éppen kik ellen kell harcolnunk, hanem arról szól mindez, hogy ezt a harcot együtt, közösen, a nemzetünkért vívjuk meg.
Megmutatjuk, hogy habár a hétköznapokban jóval halkabb a normalitás, de a jelenléte annál erősebb. Nekünk nincsen szükségünk a hivalkodásra vagy arra, hogy megmagyarázzuk a létünk fontosságát, miközben álproblémákat gyártunk, és folyamatosan áldozati pózba vágjuk magunkat. Mi nem áldozatok, hanem egy erős, nemzetben gondolkodó, azért harcolni tudó és a hazánkért küzdeni akaró közösség vagyunk.
Gróf Teleki Pál gondolataival élve: „Csak úgy állhatjuk ki a vihart, ha lenyúlunk oda, ahonnan a magyar erő jön, s nemcsak lenyúlunk, hanem lelkünkkel oda is tartozunk.” Éppen ezért, határokon innen és túl kapaszkodunk egymásba, és büszkén, kart-karba öltve mentünk végig október 23-án a kijelölt utunkon. Mi, ifjú konzervatívok, ott voltunk. És ti?
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap