 | Tudom, hogy háborús helyzet van, ráadásul épphogy kijöttünk a pandémiából, de engem mindig arra tanítottak, hogy az egyik legfontosabb dolog ebben a szakmában, hogy megőrizzük a nyugalmunkat és vele együtt a humorérzékünket. |
Nem véletlen, hogy Rejtő Jenő még akkor is szórakoztatta a társait, amikor már a halál torkában voltak. Nyilván a függetlenül objektív sajtó munkatársai is ezen a véleményen vannak, és csak mulattatni akarják az embereket egy ilyen nehéz időszakban. Ez lenne az üdítő elképzelés, míg sajnos a valóság azért ennél jóval kínosabb rájuk nézve.
Kellő derültséggel szoktam szemlélni és olvasni azt, ami a mai közbeszédben zajlik. Szerintem nem érdemes felbosszantani magunkat, hanem igenis meg kell találnunk mindenben a humort. Ha pedig így szemléljük az eseményeket, akkor bizony néha jobb és groteszkebb műsornak lehetünk tanúi, mint egy Monthy Pyton-elődást nézve. Igen, most pont a házisertésre gondoltam.
Tehát, a magát szakmának hívó objektív sajtómunkások gyülekezete szerint az bizony teljesen normális dolog, hogy olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek arra irányulnak, vajon Putyin elmondta-e Orbán Viktornak, hogy támadásra készül. Sőt, nem gondolja-e a magyar kormány, hogy le kellene hazugoznia az orosz elnököt azért, mert nem mondta meg, hogy mik a szándékai, és mikor fog támadni. Amikor ilyet hall az ember, komolyan elgondolkodik, hogy most vele van baj, vagy tényleg ilyenek hangzanak el magukat teljesen komolyan vevő, kommunikációban dolgozó emberek szájából?
Egy pillanatra én is lefagytam, de aztán nyilván hangos nevetésben törtem ki. Különösen, amikor visszahallgattam mindezt, és tényleg nem én értettem félre a kérdés irányát. Jó, azt aláírom, hogy Kovács Zoltán félelmetes jelenség lehet, hiszen őt nem nagyon szokta érdekelni a sajtómunkások lelkivilága, és kellő határozottsággal lép közbe, ha már tényleg fárasztó, amit művelnek. Vagy ha véleményt fogalmaznak meg ahelyett, hogy értelmes kérdéseket tennének fel. Látszott is a delikvensen, hogy teljesen elveszítette az önuralmát, és bizony nem nagyon tudta türtőztetni magát.
Erre csak annyit tudok mondani, hogy ha a jobboldali sajtósok meg tudják őrizni a hidegvérüket akkor, amikor rángatja őket az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének egyik bulldogja, akkor bizony az objektíven függetleneknek is tudniuk kellene reagálni éles helyzetben. Ha már amúgy tizenkét éve ellenséges környezetet vizionálnak, diktatúrát kiabálnak, meg a szólásszabadságukat féltik.
Szóval hallgatom itt ezeket a tévedhetetlen szakembereket, akik folyamatosan Putyin bábjának meg pincsijének nevezik a magyar miniszterelnököt, aki még arra sem volt képes, hogy egymaga megakadályozza a háborút. Sőt, még az se történt meg, hogy az orosz elnök tájékoztassa arról, mikor és hogyan fog támadni. Azért néha egyeztethetnének, mert én eddig úgy tudtam, hogy Orbán Viktor mondta Putyinnak, hogy támadjon, mert így akarja megnyerni a választásokat.
Eddig az volt, hogy Orbán el van szigetelődve, és semmi súlya sincsen nemzetközileg, most meg arról szól a fáma, hogy miért nem tudta megakadályozni, hogy a nagyhatalmak azt tegyék, amit akarnak. Tudom, hogy a következetesség nem erősségük, de azért nem ártana legalább néha gyakorolni. Azt meg nyilván nehéz értelmezni, hogyan fogalmazhat meg valaki ilyen és ezekhez hasonló gondolatmeneteket. Ha valaki ugyanis meg akar támadni egy másik nemzetet, akkor azt nem szokta bejelenteni. Gandalf sem az orkokat tájékoztatta arról, hogy jöttére mikor és honnan számítsanak Aragornék.
Az meg, hogy összevissza pakolták ki az internetre, hogy na majd ma fognak támadni az oroszok, az több mint ökörség volt, és nem csoda, hogy senki egy percig sem hitte el. Maradjunk annyiban, hogy nem az internetre szokás kipakolni a hírszerzés információit, bármennyire is úgy gondolják, hogy a közösségi média mindennek az alfája és ómegája, és csak az lehet valódi, ami megjelenik ezeken a platformokon. Mi ezt inkább dezinformációnak hívjuk.
Az nagyon jól látható, hogy mennyire elszoktunk – hála Istennek – a háborús állapotoktól. A kommunikációs környezet is rengeteget változott, így a helyzet is teljesen más lett, mint a második világháború vagy akár a hidegháború idején. Igaz, a pánikkeltéssel és a dezinformálás eszközeivel már akkor is éltek, de korántsem volt ennyi helyük és formájuk, mint manapság. Ma már mindenki szerezhet magának nyilvánosságot és sajnos szerez is.
Mint ahogyan függetlenül, objektíven lehet olyan kétes megfogalmazásokkal élni, mint azt fentebb taglaltam. Pontosan azért, mert manapság rengetegen összekeverik a véleménynyilvánítást a tudósítással és tájékoztatással. Pedig ezek bizony nem ugyanazok, és talán elvárható lenne, hogy a magát nagybetűs SZAKMÁNAK nevezők is tudják ezt. Mondjuk az is igaz, hogy ha magukra erőltetnének némi profizmust, akkor bizony nem teljesítenék a megrendelőik akaratát. A felelősségük viszont ettől függetlenül mégis nagy, különösen háborús időszakban.
Akármennyire is azt akarják elhitetni velünk, hogy bárkiből lehet médiamunkás, a szavaknak meg nincsen súlyuk, ez nem igaz. Igenis nagy a felelősségük abban, mit és hogyan fogalmaznak meg és közölnek, különösen most, amikor mindezt fegyverként használják fel. Ezt ők tudhatnák a legjobban, hiszen nap mint nap ezt csinálják, miközben igyekeznek megmagyarázni, hogy a jelöltjük nem is azt mondta, amit mondott. A lényegen viszont mindez nem változtat, miszerint: ha végül kedvezőtlenre fordulnak a dolgok, akkor az édeskevés lesz, hogy majd leírják: jó-jó, tudtuk mi ezt, csak nem sejtettük…
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Kellő derültséggel szoktam szemlélni és olvasni azt, ami a mai közbeszédben zajlik. Szerintem nem érdemes felbosszantani magunkat, hanem igenis meg kell találnunk mindenben a humort. Ha pedig így szemléljük az eseményeket, akkor bizony néha jobb és groteszkebb műsornak lehetünk tanúi, mint egy Monthy Pyton-elődást nézve. Igen, most pont a házisertésre gondoltam.
Tehát, a magát szakmának hívó objektív sajtómunkások gyülekezete szerint az bizony teljesen normális dolog, hogy olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek arra irányulnak, vajon Putyin elmondta-e Orbán Viktornak, hogy támadásra készül. Sőt, nem gondolja-e a magyar kormány, hogy le kellene hazugoznia az orosz elnököt azért, mert nem mondta meg, hogy mik a szándékai, és mikor fog támadni. Amikor ilyet hall az ember, komolyan elgondolkodik, hogy most vele van baj, vagy tényleg ilyenek hangzanak el magukat teljesen komolyan vevő, kommunikációban dolgozó emberek szájából?
Egy pillanatra én is lefagytam, de aztán nyilván hangos nevetésben törtem ki. Különösen, amikor visszahallgattam mindezt, és tényleg nem én értettem félre a kérdés irányát. Jó, azt aláírom, hogy Kovács Zoltán félelmetes jelenség lehet, hiszen őt nem nagyon szokta érdekelni a sajtómunkások lelkivilága, és kellő határozottsággal lép közbe, ha már tényleg fárasztó, amit művelnek. Vagy ha véleményt fogalmaznak meg ahelyett, hogy értelmes kérdéseket tennének fel. Látszott is a delikvensen, hogy teljesen elveszítette az önuralmát, és bizony nem nagyon tudta türtőztetni magát.
Erre csak annyit tudok mondani, hogy ha a jobboldali sajtósok meg tudják őrizni a hidegvérüket akkor, amikor rángatja őket az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének egyik bulldogja, akkor bizony az objektíven függetleneknek is tudniuk kellene reagálni éles helyzetben. Ha már amúgy tizenkét éve ellenséges környezetet vizionálnak, diktatúrát kiabálnak, meg a szólásszabadságukat féltik.
Szóval hallgatom itt ezeket a tévedhetetlen szakembereket, akik folyamatosan Putyin bábjának meg pincsijének nevezik a magyar miniszterelnököt, aki még arra sem volt képes, hogy egymaga megakadályozza a háborút. Sőt, még az se történt meg, hogy az orosz elnök tájékoztassa arról, mikor és hogyan fog támadni. Azért néha egyeztethetnének, mert én eddig úgy tudtam, hogy Orbán Viktor mondta Putyinnak, hogy támadjon, mert így akarja megnyerni a választásokat.
Eddig az volt, hogy Orbán el van szigetelődve, és semmi súlya sincsen nemzetközileg, most meg arról szól a fáma, hogy miért nem tudta megakadályozni, hogy a nagyhatalmak azt tegyék, amit akarnak. Tudom, hogy a következetesség nem erősségük, de azért nem ártana legalább néha gyakorolni. Azt meg nyilván nehéz értelmezni, hogyan fogalmazhat meg valaki ilyen és ezekhez hasonló gondolatmeneteket. Ha valaki ugyanis meg akar támadni egy másik nemzetet, akkor azt nem szokta bejelenteni. Gandalf sem az orkokat tájékoztatta arról, hogy jöttére mikor és honnan számítsanak Aragornék.
Az meg, hogy összevissza pakolták ki az internetre, hogy na majd ma fognak támadni az oroszok, az több mint ökörség volt, és nem csoda, hogy senki egy percig sem hitte el. Maradjunk annyiban, hogy nem az internetre szokás kipakolni a hírszerzés információit, bármennyire is úgy gondolják, hogy a közösségi média mindennek az alfája és ómegája, és csak az lehet valódi, ami megjelenik ezeken a platformokon. Mi ezt inkább dezinformációnak hívjuk.
Az nagyon jól látható, hogy mennyire elszoktunk – hála Istennek – a háborús állapotoktól. A kommunikációs környezet is rengeteget változott, így a helyzet is teljesen más lett, mint a második világháború vagy akár a hidegháború idején. Igaz, a pánikkeltéssel és a dezinformálás eszközeivel már akkor is éltek, de korántsem volt ennyi helyük és formájuk, mint manapság. Ma már mindenki szerezhet magának nyilvánosságot és sajnos szerez is.
Mint ahogyan függetlenül, objektíven lehet olyan kétes megfogalmazásokkal élni, mint azt fentebb taglaltam. Pontosan azért, mert manapság rengetegen összekeverik a véleménynyilvánítást a tudósítással és tájékoztatással. Pedig ezek bizony nem ugyanazok, és talán elvárható lenne, hogy a magát nagybetűs SZAKMÁNAK nevezők is tudják ezt. Mondjuk az is igaz, hogy ha magukra erőltetnének némi profizmust, akkor bizony nem teljesítenék a megrendelőik akaratát. A felelősségük viszont ettől függetlenül mégis nagy, különösen háborús időszakban.
Akármennyire is azt akarják elhitetni velünk, hogy bárkiből lehet médiamunkás, a szavaknak meg nincsen súlyuk, ez nem igaz. Igenis nagy a felelősségük abban, mit és hogyan fogalmaznak meg és közölnek, különösen most, amikor mindezt fegyverként használják fel. Ezt ők tudhatnák a legjobban, hiszen nap mint nap ezt csinálják, miközben igyekeznek megmagyarázni, hogy a jelöltjük nem is azt mondta, amit mondott. A lényegen viszont mindez nem változtat, miszerint: ha végül kedvezőtlenre fordulnak a dolgok, akkor az édeskevés lesz, hogy majd leírják: jó-jó, tudtuk mi ezt, csak nem sejtettük…
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap