A hozzáállás egy egyszerű dolog, de amit tesz, az megváltoztatja a helyzetet – mondta Winston Churchill. Az, ahogyan a jelenlegi, súlyos helyzethez hozzáállunk, mutatja meg csak igazán, hogyan is érzünk a nemzetünk iránt, és mit tartunk igazán fontosnak egy ilyen, emberéleteket közvetlenül befolyásoló helyzetben. Éppen ezért annyira sokatmondó, ahogyan az ellenzékünk viselkedik.
Lehet itt belekapaszkodni megfogalmazásokba, de ez a lényegen nem változtat: az ellenzéket semmi más nem érdekli, csak a pillanatnyi politikai haszonszerzés. A koronavírus-járványban pártjai nem azt látják, hogy mekkora veszélyt jelent az emberiségre, hanem azt, hogy talán megbuktathatják a kormányt. Legyünk őszinték, olyan kihívással került most szembe mindenki, amire nincs precedens. Most különösen fontos az, hogy mindenki a tőle telhető legtöbbet megtegye azért, hogy megfékezzük a járványt. A koronavírus baloldaliakra, jobboldaliakra, liberálisokra, konzervatívokra, gazdagokra, szegényekre, a világ nemzeteire egyforma veszélyt jelent. Ezért nem a politikai haszonszerzésnek, hanem a teljes körű összefogásnak van itt az ideje. Ez most nem üres frázis, ahogyan az ellenzéki pártok használják a kampányban, hanem a túlélésünk kulcsa.
Éppen ezért senkit nem érdekel, hogy az ellenzéknek éppen milyen félelmei vannak. Az sem érdekel senkit, hogyan erőlködnek a figyelemért. Huszadlagos szempont az, hogy a frissen előkerülő Szél Bernadettet idézve a rendkívüli állapot meghosszabbításával az ellenzék gyakorlatilag elvesztené minden szerepét. Jelen pillanatban ugyanis az ellenzéknek egy szerepe lenne: minden erejével támogatni a kormányt, ezzel segítve a nemzetet. Ha pedig erre pártjai nem képesek, akkor jobb lenne, ha mélyen hallgatnának, és örülnének, hogy nem az ő nyakukba szakadt egy ekkora vészhelyzet, mint amivel a kormányzatnak meg kell küzdenie, vállalva a teljes körű felelősséget. Mondjuk, ennek mi is örülünk, hiszen tudjuk, hogyan reagálnak ők a rendkívüli helyzetekre: vagy szemkilövetésekkel vagy megszorításokkal.
Tudjuk azt is, hogy az ellenzék békeidőben sem képes elvégezni a feladatát, pontosabban politikusai csak azt csinálják, amivel a gazdik megbízzák őket, miközben a gyűlölettől és a hataloméhségtől elvakítva kiabálnak bele demagóg, semmitmondó szövegeket a világba. Ezt pedig most sem tudják félretenni. Helyette jöhetnek a kormányzati intézkedésekre történő rálicitálások vagy az olyan üres frázisok, hogy nem járulnak hozzá – Tóth Bertalan szavaival élve – a „tejhatalom” kiépítéséhez (mondjuk ahhoz ne is, mert a laktózérzékenyekre ez veszélyes lenne). Közben Szabó Tímea azt rója fel a miniszterelnöknek, hogy nem a járványt akarja legyőzni, hanem az ellenzéket. Nem tudom, melyik adást nézte eddig a hölgy, de ez már sikerült Orbán Viktornak. Háromszor is, nem kellett hozzá rendkívüli állapot. De itt nem álltak meg, hiszen jött az örök mantra: Orbán diktatúrát épít, miközben az ellenzék most védi csak igazán a magyar jogállamiságot. Mondjuk, ezt a vádat nem teljesen értem, mert őket hallgatva és a sajtójukat olvasva Orbán már tíz éve kiépítette a diktatúrát. Szerintük 2010 óta jogállam sincsen. Eldönthetnék, hogy most akkor van diktatúra vagy nincs. Vagy esetleg mégis inkább arról van szó, hogy amikor ezt mondják, hazudnak?
Nagyon elgondolkodtató ez a hozzáállás. Pedig lehetne ezt másképp is. Példának okáért Matteo Salvini, akinek aztán tényleg van oka fújni az olasz kormányra, félretette a politikai csatározást, és minden egyes megnyilvánulásával azon van, hogy ne a széthúzást, hanem az összefogást erősítse, és segítse a honfitársait a bajban. Nálunk azonban a támogatás helyett inkább támadják Müller Cecíliát, a katonákat és velük együtt minden intézkedést azért, hogy megakadályozzák az összefogást. Nekünk olyan ellenzékiek jutottak, mint Vásárhelyi Mária, aki azt tudta leírni: „Azt az ellenzéki pártot, illetve politikust, aki megszavazza a rendkívüli felhatalmazási törvényt, a szavazás pillanatától politikai ellenségemnek tekintem.” Itt a megdönthetetlen bizonyíték arra, milyen célok vezérlik ezt a bandát, és hogyan látják mindazokat, akik nem velük vannak. Tökéletesen beleillik a képbe Niedermüller Péter elszólása, Homonnay Gergely fantazmagóriái és a médiumaik uszítókampányai. A baj az, hogy ezek a megnyilvánulások békeidőben sem elfogadhatók, most viszont egyenesen közveszélyesek.
Nem a félelemkeltésnek, gáncsoskodásnak és a döntéshozatal lassításának van itt az ideje. Háborúban állunk, az ég szerelmére! Végre félre kellene tenni a gyűlöletet és az egyéni érdekeket, mert háborús állapotokban a közös ellenség legyőzése a legfontosabb. Nem kormánypártiként és ellenzékiként kell gondolkodnunk, és nem is az „én mindent jobban tudok, ezért kioktatom a szakembereket, hogy mit csináljanak” magatartásnak van itt az ideje. Egymásért kellene együtt dolgoznunk, mert csak így győzhetünk. Ám a jelenlegi ellenzéki magatartást látva nem sok esély van az összefogásra, így joggal merülhet fel a kérdés: vajon ők kikért dolgoznak?
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Éppen ezért senkit nem érdekel, hogy az ellenzéknek éppen milyen félelmei vannak. Az sem érdekel senkit, hogyan erőlködnek a figyelemért. Huszadlagos szempont az, hogy a frissen előkerülő Szél Bernadettet idézve a rendkívüli állapot meghosszabbításával az ellenzék gyakorlatilag elvesztené minden szerepét. Jelen pillanatban ugyanis az ellenzéknek egy szerepe lenne: minden erejével támogatni a kormányt, ezzel segítve a nemzetet. Ha pedig erre pártjai nem képesek, akkor jobb lenne, ha mélyen hallgatnának, és örülnének, hogy nem az ő nyakukba szakadt egy ekkora vészhelyzet, mint amivel a kormányzatnak meg kell küzdenie, vállalva a teljes körű felelősséget. Mondjuk, ennek mi is örülünk, hiszen tudjuk, hogyan reagálnak ők a rendkívüli helyzetekre: vagy szemkilövetésekkel vagy megszorításokkal.
Tudjuk azt is, hogy az ellenzék békeidőben sem képes elvégezni a feladatát, pontosabban politikusai csak azt csinálják, amivel a gazdik megbízzák őket, miközben a gyűlölettől és a hataloméhségtől elvakítva kiabálnak bele demagóg, semmitmondó szövegeket a világba. Ezt pedig most sem tudják félretenni. Helyette jöhetnek a kormányzati intézkedésekre történő rálicitálások vagy az olyan üres frázisok, hogy nem járulnak hozzá – Tóth Bertalan szavaival élve – a „tejhatalom” kiépítéséhez (mondjuk ahhoz ne is, mert a laktózérzékenyekre ez veszélyes lenne). Közben Szabó Tímea azt rója fel a miniszterelnöknek, hogy nem a járványt akarja legyőzni, hanem az ellenzéket. Nem tudom, melyik adást nézte eddig a hölgy, de ez már sikerült Orbán Viktornak. Háromszor is, nem kellett hozzá rendkívüli állapot. De itt nem álltak meg, hiszen jött az örök mantra: Orbán diktatúrát épít, miközben az ellenzék most védi csak igazán a magyar jogállamiságot. Mondjuk, ezt a vádat nem teljesen értem, mert őket hallgatva és a sajtójukat olvasva Orbán már tíz éve kiépítette a diktatúrát. Szerintük 2010 óta jogállam sincsen. Eldönthetnék, hogy most akkor van diktatúra vagy nincs. Vagy esetleg mégis inkább arról van szó, hogy amikor ezt mondják, hazudnak?
Nagyon elgondolkodtató ez a hozzáállás. Pedig lehetne ezt másképp is. Példának okáért Matteo Salvini, akinek aztán tényleg van oka fújni az olasz kormányra, félretette a politikai csatározást, és minden egyes megnyilvánulásával azon van, hogy ne a széthúzást, hanem az összefogást erősítse, és segítse a honfitársait a bajban. Nálunk azonban a támogatás helyett inkább támadják Müller Cecíliát, a katonákat és velük együtt minden intézkedést azért, hogy megakadályozzák az összefogást. Nekünk olyan ellenzékiek jutottak, mint Vásárhelyi Mária, aki azt tudta leírni: „Azt az ellenzéki pártot, illetve politikust, aki megszavazza a rendkívüli felhatalmazási törvényt, a szavazás pillanatától politikai ellenségemnek tekintem.” Itt a megdönthetetlen bizonyíték arra, milyen célok vezérlik ezt a bandát, és hogyan látják mindazokat, akik nem velük vannak. Tökéletesen beleillik a képbe Niedermüller Péter elszólása, Homonnay Gergely fantazmagóriái és a médiumaik uszítókampányai. A baj az, hogy ezek a megnyilvánulások békeidőben sem elfogadhatók, most viszont egyenesen közveszélyesek.
Nem a félelemkeltésnek, gáncsoskodásnak és a döntéshozatal lassításának van itt az ideje. Háborúban állunk, az ég szerelmére! Végre félre kellene tenni a gyűlöletet és az egyéni érdekeket, mert háborús állapotokban a közös ellenség legyőzése a legfontosabb. Nem kormánypártiként és ellenzékiként kell gondolkodnunk, és nem is az „én mindent jobban tudok, ezért kioktatom a szakembereket, hogy mit csináljanak” magatartásnak van itt az ideje. Egymásért kellene együtt dolgoznunk, mert csak így győzhetünk. Ám a jelenlegi ellenzéki magatartást látva nem sok esély van az összefogásra, így joggal merülhet fel a kérdés: vajon ők kikért dolgoznak?
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap