 | A kommunikáció és a kultúra mindig is nagyon erős identitásképző terület volt. Az internet és a közösségi média előretörésével, valamint a technika robbanásszerű fejlődésével korunkban a szerepük felértékelődött |
Éppen ezért nem meglepő, hogy ezeken a területeken egyre keményebb összecsapások zajlanak a világnézetek között. Nálunk a rendszerváltással kezdődött meg ez a harc.
Ha megnézzük, milyen vádak érték az akkor még ellenzéki sajtóban az Antall-kormányt, egészen ismerős kifejezésekre bukkanhatunk.
A jobboldali kormányzatra rásütötték, hogy antiszemita, kirekesztő, náci. Ekkor már elkezdték azt a toposzt is kiépíteni, hogy „a vérbeli sajtó mindig ellenzéki”. Majd jött a „független és objektív” narratíva. Aztán a „veszélyben a demokrácia
és a sajtószabadság.” Még az is előkerült, hogy 1994-ben katonai puccsra készülnek, hogy megakadályozzák a választásokat, és diktatúrát építsenek ki. Nem ismerős?
Ekkoriban még nem volt erős jobboldali sajtó, így az sem okozott gondot a „független” média képviselőinek, hogy 1994 után váltsanak. Eljött az ellenzékellenes újságírók korszaka, ezt a narratívát azok fektették le, akik nem sokkal ezelőtt még arról cikkeztek, hogy a vérbeli sajtó ellenzéki. Míg 1994 előtt féltették a sajtószabadságot, 1994 után már nem sipákoltak amiatt, hogy bedarálták példának okáért a Pesti Hírlapot, 2002 után pedig egészen durva támadásnak voltak kitéve a jobboldali újságírók pusztán azért, hogy megállítsák a térnyerésüket. Medgyessy Péter cinikusan kifejtette: „Aki saját tévét akar, vegyen magának.” Nyilván könnyű volt ekkora médiahátszéllel és tőkével arcoskodni. Aztán jött 2010-ben a váltás, a jobboldalnak is egyre hangosabb, erősebb, nagyobb sajtója lett, és ez bizony életre hívta az 1990-es évek elején pufogtatott frázisokat, kiegészítve a propagandista vagy éppen a lakájmédia megnevezésekkel. Ismét az ellenzékiek lettek a vérbeli sajtó képviselői, mert ugye ez a kijelentés csak akkor igaz, ha a libernyákok épp ellenzékben vannak. Igazán kényelmes, nem?
Nyilván kínos az, hogy nem tudják egyoldalúan láttatni a valóságot, és többé nem egyeduralkodók. Ezért sütnek bélyegeket a jobboldaliakra, ezért jelentik ki magukról, hogy ők a szakma csúcsa, mert roppant módon zavarja őket, hogy más hangok is megjelentek mellettük. Mert így már van alternatíva. Ekkor már lehet versenyről beszélni, és nem egy kézben van az identitás formálása. Ugyanez a folyamat kezdődött meg a kultúra esetében is. Megérkeztek a nemzeti hangok, helyet kérve maguknak, amitől frászt kaptak a liberális kultúrelit felkent papjai.
A médiakörnyezet változása nyomán jól tudják már a globalisták, mennyire veszélyes ez, így ismét jöhet a szabadságért való rettegés és a mások tehetségének, szakmai rátermettségének elvitatása. Sándor Erzsi egészen odáig ment, hogy előhúzta többedmagával a klasszikus antiszemita kártyát, majd szépen kifejtette, hogy Vidnyánszky nem tud budapestiül, nem érti ezt a közeget, így nem is tudja, mi az a kultúra. Ő csak egy ukrán migráns, egy mucsai, ezért nem érheti fel ésszel, milyen belpesti, felsőbbrendű értelmiséginek lenni, vagyis azt sem tudhatja, mi az a művészet. Dörner György sem tudja, Rátóti Zoltán sem tudja, vagy Koncz Gábor sem tudja. Mert aki nincs a libsikkel, az ellenük van. Azt támadni kell, pontosan úgy, ahogyan ezt megteszik minden áldott nap az általuk propagandistának, írástudatlannak kikiáltott jobboldali újságírókkal is. Mert jól tudják, mekkora ereje van a kommunikációnak és a kultúrának.
Én továbbra sem fogom senki tehetségét elvitatni pusztán azért, mert nem egy ideológiai térfélen helyezkedünk el. Azt sem fogom megkérdőjelezni, hogy meggyőződésből dolgoznak, és kiiktatni se akarom őket. Az persze már más kérdés, hogy a nagy elfogadóknál ennek a szöges ellentéte jelenik meg. Mint ahogyan a masszív nőgyűlölet is csak-csak előbukik belőlük, ha jobboldali nőkről van szó. Egészen odáig elmennek már, hogy vérben forgó szemekkel fenyegetnek, ahogyan Gyurcsány Ferenc kebelcicusa, Homonnay Gergely tette a napokban. Már bangónéi magaslatokba röppent, mikor ezt írta: „Nem az a kérdés, hogy patkány módjára vinnyogva menekülnek-e majd (a propagandisták), hanem az, hogy mikor.” Nagyon szép, elfogadó, demokrata gondolatok, nem igaz? Azt tanácsolom, hogy az áldozati szerepen még dolgozzanak, mert ez a mostani nincs összhangban azzal, hogy elnyomja őket a diktatúra, és mindjárt jön értük a fekete autó.
Velük ellentétben, szerintem nem kell mindenben egyeznie a véleményünknek, és elég volt abból, hogy egyesek kinyilatkoztatnak, másoknak meg ezt el kell fogadni. Létezhetnénk egymás mellett is, de látom, ebből nem kérnek. Tehát ne legyenek illúzióink, be fognak vetni mindent, hogy szétfeszítsék a társadalmat. Elég csak megnéznünk, mi zajlik Amerikában. Mondhatnánk, hogy nincs semmi új a Nap alatt, de ez nem igaz: mert van. Eddig a konzervatívok átengedték az említett területeket a liberálisoknak. Több mint húsz év volt, mire kialakult egy kiegyensúlyozott médiakörnyezet. Most a kultúra területén vettük fel a kesztyűt, és bízom benne, hogy legyen akármilyen kegyetlen ez az összecsapás, ezúttal sem lesz hátraarc.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke )
Magyar Hírlap