Búcsú Európától címen jelent meg Reichert János publicisztikája a Magyar Hang szeptember havi harmadik számában, amelyben a szerző igen súlyos állítást fogalmaz meg: „Orbán Viktor olyan jelentőségű alakja a magyar történelemnek, amilyen az elmúlt kétszáz évben három volt: Kossuth Lajos, Tisza István és Horthy Miklós. Mindhárom korszakos jelentőségű volt – és mindhárom országvesztő.” |
A történelmi párhuzam – amely mellett Reichert az ezt követő mondataiban tovább érvelt – azonban több szempontból sem állja meg a helyét. Egyrészt a három történelmi személy közel sem ugyanazt a szerepet töltötte be.
Kossuth miniszter, majd kormányzó volt, Tisza miniszterelnök, Horthy pedig pozíciója megnevezését tekintve ugyan szintén a kormányzói tisztséget viselte, de ez a gyakorlatban teljesen más jogköröket és lehetőségeket biztosított neki, mint Kossuthnak 1849-ben. Másrészt egyik személyre sem feltétlenül illik az „országvesztő” jelző.
Kossuth a forradalom, majd a szabadságharc egyik vezéralakja volt, aki – főleg a mai korból visszatekintve – számos hibát követett el. Azonban mégiscsak az ő nevével forrt egybe ebben az időszakban és a XIX. század második felében a magyar szabadság és függetlenség gondolata.
A független, önálló magyar állam 1541-ben, Buda elfoglalása után, az ország három részre szakadásával szűnt meg, ezt követően pedig folyamatosan erősödött a közjogi gondolkodásban a szabadság utáni vágy.
A reformkor, majd a forradalom és szabadságharc a magyar függetlenségi törekvések egy kiemelkedő időszaka, amely a katonai vereség ellenére mégis erőt adott a következő korok nemzedékeinek – és hatással van a mai társadalomra, a nemzetről alkotott képünkre is.
Reichert két téves állítást is megfogalmaz. Az első szerint Kossuth „1848 szeptemberében olyan háborúba vitte bele az országot, amelyet nem lehetett megnyerni”.
Csakhogy ’48-ban, amikor egész Európa forrongott és összeomlóban volt a Szent Szövetség rendszere, ez még egyáltalán nem volt nyilvánvaló az akkor élő honfitársainknak, ahogy az sem, hogy a harcok eszkalálódni fognak.
Ráadásul, ha elfogadjuk Reichert érvelését, akkor ’56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat egyenesen esztelenségnek kellene nevezni, hiszen az esélyek sokkal kedvezőtlenebbek voltak, illetve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Magyar Királyság évszázadokon keresztül harcolt a gazdasági és katonai téren is jóval erősebb Oszmán Birodalom ellen.
A másik téves állítás, miszerint Kossuth „országvesztő” volt.
Magyarország ugyanis nem veszett el a világosi fegyverletétel után. 1867-ben, a kiegyezéssel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amellyel egyben beteljesült az 1848-as követelések többsége, köztük biztosítva lett közjogi értelemben a magyar állam szuverenitása is, ami a gyakorlatban egy korlátozott – elsősorban a belső viszonyokat érintő – függetlenséget jelentett.
Bár maga Kossuth élesen bírálta a kiegyezést, mégsem lehet elvitatni az arra gyakorolt – főleg 1848 előtti tevékenységének köszönhető – hatását.
Tisza István egészen más helyzetben, helyzetekben állt az ország élén. 1848–1849 és az első világháború között ráadásul elég nagy különbség, hogy amíg előzőnél a magyarság „aktív” cselekvőként lépett fel, addig utóbbi esetben a történelem viharainak elszenvedője volt.
Tisza tragédiája összefonódott az ország sorsával, mégsem nevezhető országvesztőnek. Sem a világháborús vereség, sem Trianon nem írható az ő számlájára.
A magyarság és a magyar állam sorsáról „felettünk” döntöttek a győztesek, és a gátlástalan osztozkodás idején ugyanúgy nem számított, hogy mit tett az előző években Tisza István, Wekerle Sándor vagy Khuen-Héderváry Károly, ahogy Teleki „vörös térképe” vagy Apponyi híres beszéde.
Persze arról lehet vitatkozni, hogy enyhített-e volna a tragédián, ha a világháborús vereséget követően egy Tisza-kaliberű és kiállású politikus áll az ország élén, és nem egy Károlyi Mihály vagy Kun Béla.
Azonban arról is érdemes szót ejteni, hogy az ország Trianon utáni talpra állításában – a békediktátum elleni egységes fellépés mellett – mekkora szerepe volt Tisza István örökségének és a hozzá társított értékeknek.
Teleki Pál, Bethlen István vagy Klebelsberg Kunó, akikhez elsősorban az ország talpra állását kötjük, mind-mind szorosan kapcsolódtak Tiszához vagy nézeteihez, még akkor is, ha bizonyos időszakokban éppen politikai ellenfeleik voltak.
Az első világháború utáni kaotikus időszakban bebizonyosodott, hogy az ország akár Károlyi, akár a kommunisták diktatórikus elképzelései alapján irányíthatatlan, így került előtérbe a Monarchia képzett – bár korábban inkább második és harmadik vonalban lévő – hivatalnok- és politikusgárdája, azok a személyek, akik megfelelően tudtak viszonyulni a kor kihívásaihoz, de szem előtt tartották az évezredes gyökereket, amelyek egyben tartották a társadalmat.
Nem utolsósorban pedig megemlítendő, hogy a korszak legális ellenzéke – amely szintén kötődött Kossuth és Tisza örökségéhez – konstruktív partner tudott lenni a konszolidációban.
Nem véletlen, hogy az élete végén egyébként rendkívül népszerűtlen Tisza István kultusza éppen a két világháború közötti időszakban kezdett el kialakulni, tehát karaktere valójában sokkal nagyobb szerepet játszott az országépítésben, mint az „országvesztésben”.
A három személy közül Horthy Miklós lóg ki a legjobban a sorból. Államfő volt, akinek bár a mai sztenderdhez képest jóval szélesebb jogkörei voltak és sokkal súlyosabb közéleti szerepet is vállalt, mégsem az övé volt a napi irányítás.
Horthy azonban egészen a második világháborúig a függetlenséget, az önállóságot, a magyarságban rejlő erőt, majd 1938–1940-ben az országgyarapítást testesítette meg, még akkor is, ha később ez a kép darabjaira hullott és maradt helyette egy fiáért aggódó, tehetetlen öregember alakja.
Horthy közel sem az a történelmi szereplő volt, akivé ő maga válni akart vagy akinek sokáig a magyarság képzelte. Azonban Reichert azon állítása, miszerint a teljes háborús pusztításért a kormányzó a „legfőbb felelős”, egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
Nem feledhetjük el, hogy a 30-as évek második felétől részben, majd a világháború kitörése után egyre jobban, végül teljesen kényszerpályára került az ország, Horthy pedig – főleg miután az ország irányítására valóban képes politikusok, mint Bethlen vagy Teleki, eltűntek mellőle – ebből a helyzetből nem találta, nem is találhatta a kiutat.
A kormányzó számos hibát követett el, amelyek közül nem egy történelmi súlyú, a szimbolikus pillanatban pedig államfő helyett apaként viselkedett.
De azt sem felejthetjük el, hogy a térség országai közül még mindig Magyarország volt az, amely a legtovább meg tudta őrizni függetlenségét – ha önálló cselekvőképességét nem is –, 1944 márciusáig el tudta kerülni a megszállást, így késleltetve és részben csökkentve az ezzel járó tragédiákat.
Arról pedig, hogy Magyarország szovjet megszállás alá fog kerülni, és a Szovjetunió kizárólagos érdekszférájába tartozik, megint csak felettünk döntöttek, és a győztesek szemében szintén nem számított, hogy milyen események zajlottak le Magyarországon Horthy regnálása alatt – vagy bármelyik környező államban –, nem ez döntött arról, hogy ki lett „bűnös” vagy „áldozat” és mi lett a kiszabott büntetés.
Véleményem szerint még jó néhány évtizednek el kell telnie ahhoz, hogy Horthyról kialakulhasson egy egész társadalom számára viszonylag elfogadható kép, az 1944 októberében játszott szerepe pedig nem teszi azt lehetővé, hogy „nemzeti hős” legyen.
Azonban a fentiek miatt teljes tévedés Horthyt „legfőbb felelőssé” tenni, azt pedig nem lehet elvitatni, hogy a 20-as és 30-as évek talpra állásában és megerősödésében kiemelkedő szerepet játszó politikusok – Bethlen, Teleki, Klebelsberg, Kánya Kálmán, Keresztes-Fischer Ferenc – nem kis részben neki köszönhetően kerülhettek pozícióba.
Reichert állításával szemben a magyarság sem 1848–1849, sem pedig 1920 után nem szakadt el Európától, 1944-től 1990-ig pedig egy totalitárius szuperhatalom tartotta megszállás alatt az országot.
Azonban elmondható, hogy mindegyik időszak egyben egy európai vagy globális válságot is jelentett, amelyekre különböző válaszok, megoldási kísérletek születtek.
Az 1848–1849-re adott válasz volt például a francia út III. Napóleonnal, kommünnel, köztársasággal, szekularizációval és mértéktelen korrupcióval. Ezzel áll szemben az 1848-ra alapuló 1867-es kiegyezés hozta politikai stabilitás és gazdasági-társadalmi prosperitás.
Az első világháborús események után Európában a válságra adott válaszként létrejött két totalitárius diktatúra (a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom), a fasiszta Olaszország, Franco Spanyolországa és Salazar Portugáliája.
Ezzel szemben az újra független, de megcsonkított, vesztes Magyarország válasza a bethleni konszolidáció és Klebelsberg kultúrpolitikája volt.
A második világháború után más volt a helyzet, mivel Magyarország megszállt állammá vált, de az 1945-ben megtartott választások alapján elmondható, hogy az akkori társadalom nem a lenini úton kívánt volna haladni.
Mindezek alapján feltehető a kérdés: a válságos időszakokban adott magyar válaszok – amelyek valamilyen módon köthetők Kossuthhoz, Tiszához vagy Horthyhoz – valóban eltávolítottak minket Európától és „országvesztéshez” vezettek, vagy esetleg Európa más részei mentek nem megfelelő, nem egy esetben radikális irányba – ezzel hazánkat is kényszerhelyzetbe hozva – eltávolodva hagyományos értékeinktől?
Ugyancsak feltehető a kérdés, hogy a jelenlegi válságos helyzetben vajon melyik válasz feleltethető meg jobban az európai értékeknek, hagyományoknak, és melyek hozhatnak stabilitást és biztonságot: a magyar út vagy a – leegyszerűsítve – nyugati? Valóban mi búcsúzunk Európától vagy Nyugat-Európa jár tévúton? A válasz véleményem szerint közel sem olyan egyértelmű, mint ahogy Reichert János gondolja.
A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója
Magyar Nemzet
Kossuth miniszter, majd kormányzó volt, Tisza miniszterelnök, Horthy pedig pozíciója megnevezését tekintve ugyan szintén a kormányzói tisztséget viselte, de ez a gyakorlatban teljesen más jogköröket és lehetőségeket biztosított neki, mint Kossuthnak 1849-ben. Másrészt egyik személyre sem feltétlenül illik az „országvesztő” jelző.
Kossuth a forradalom, majd a szabadságharc egyik vezéralakja volt, aki – főleg a mai korból visszatekintve – számos hibát követett el. Azonban mégiscsak az ő nevével forrt egybe ebben az időszakban és a XIX. század második felében a magyar szabadság és függetlenség gondolata.
A független, önálló magyar állam 1541-ben, Buda elfoglalása után, az ország három részre szakadásával szűnt meg, ezt követően pedig folyamatosan erősödött a közjogi gondolkodásban a szabadság utáni vágy.
A reformkor, majd a forradalom és szabadságharc a magyar függetlenségi törekvések egy kiemelkedő időszaka, amely a katonai vereség ellenére mégis erőt adott a következő korok nemzedékeinek – és hatással van a mai társadalomra, a nemzetről alkotott képünkre is.
Reichert két téves állítást is megfogalmaz. Az első szerint Kossuth „1848 szeptemberében olyan háborúba vitte bele az országot, amelyet nem lehetett megnyerni”.
Csakhogy ’48-ban, amikor egész Európa forrongott és összeomlóban volt a Szent Szövetség rendszere, ez még egyáltalán nem volt nyilvánvaló az akkor élő honfitársainknak, ahogy az sem, hogy a harcok eszkalálódni fognak.
Ráadásul, ha elfogadjuk Reichert érvelését, akkor ’56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat egyenesen esztelenségnek kellene nevezni, hiszen az esélyek sokkal kedvezőtlenebbek voltak, illetve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Magyar Királyság évszázadokon keresztül harcolt a gazdasági és katonai téren is jóval erősebb Oszmán Birodalom ellen.
A másik téves állítás, miszerint Kossuth „országvesztő” volt.
Magyarország ugyanis nem veszett el a világosi fegyverletétel után. 1867-ben, a kiegyezéssel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amellyel egyben beteljesült az 1848-as követelések többsége, köztük biztosítva lett közjogi értelemben a magyar állam szuverenitása is, ami a gyakorlatban egy korlátozott – elsősorban a belső viszonyokat érintő – függetlenséget jelentett.
Bár maga Kossuth élesen bírálta a kiegyezést, mégsem lehet elvitatni az arra gyakorolt – főleg 1848 előtti tevékenységének köszönhető – hatását.
Tisza István egészen más helyzetben, helyzetekben állt az ország élén. 1848–1849 és az első világháború között ráadásul elég nagy különbség, hogy amíg előzőnél a magyarság „aktív” cselekvőként lépett fel, addig utóbbi esetben a történelem viharainak elszenvedője volt.
Tisza tragédiája összefonódott az ország sorsával, mégsem nevezhető országvesztőnek. Sem a világháborús vereség, sem Trianon nem írható az ő számlájára.
A magyarság és a magyar állam sorsáról „felettünk” döntöttek a győztesek, és a gátlástalan osztozkodás idején ugyanúgy nem számított, hogy mit tett az előző években Tisza István, Wekerle Sándor vagy Khuen-Héderváry Károly, ahogy Teleki „vörös térképe” vagy Apponyi híres beszéde.
Persze arról lehet vitatkozni, hogy enyhített-e volna a tragédián, ha a világháborús vereséget követően egy Tisza-kaliberű és kiállású politikus áll az ország élén, és nem egy Károlyi Mihály vagy Kun Béla.
Azonban arról is érdemes szót ejteni, hogy az ország Trianon utáni talpra állításában – a békediktátum elleni egységes fellépés mellett – mekkora szerepe volt Tisza István örökségének és a hozzá társított értékeknek.
Teleki Pál, Bethlen István vagy Klebelsberg Kunó, akikhez elsősorban az ország talpra állását kötjük, mind-mind szorosan kapcsolódtak Tiszához vagy nézeteihez, még akkor is, ha bizonyos időszakokban éppen politikai ellenfeleik voltak.
Az első világháború utáni kaotikus időszakban bebizonyosodott, hogy az ország akár Károlyi, akár a kommunisták diktatórikus elképzelései alapján irányíthatatlan, így került előtérbe a Monarchia képzett – bár korábban inkább második és harmadik vonalban lévő – hivatalnok- és politikusgárdája, azok a személyek, akik megfelelően tudtak viszonyulni a kor kihívásaihoz, de szem előtt tartották az évezredes gyökereket, amelyek egyben tartották a társadalmat.
Nem utolsósorban pedig megemlítendő, hogy a korszak legális ellenzéke – amely szintén kötődött Kossuth és Tisza örökségéhez – konstruktív partner tudott lenni a konszolidációban.
Nem véletlen, hogy az élete végén egyébként rendkívül népszerűtlen Tisza István kultusza éppen a két világháború közötti időszakban kezdett el kialakulni, tehát karaktere valójában sokkal nagyobb szerepet játszott az országépítésben, mint az „országvesztésben”.
A három személy közül Horthy Miklós lóg ki a legjobban a sorból. Államfő volt, akinek bár a mai sztenderdhez képest jóval szélesebb jogkörei voltak és sokkal súlyosabb közéleti szerepet is vállalt, mégsem az övé volt a napi irányítás.
Horthy azonban egészen a második világháborúig a függetlenséget, az önállóságot, a magyarságban rejlő erőt, majd 1938–1940-ben az országgyarapítást testesítette meg, még akkor is, ha később ez a kép darabjaira hullott és maradt helyette egy fiáért aggódó, tehetetlen öregember alakja.
Horthy közel sem az a történelmi szereplő volt, akivé ő maga válni akart vagy akinek sokáig a magyarság képzelte. Azonban Reichert azon állítása, miszerint a teljes háborús pusztításért a kormányzó a „legfőbb felelős”, egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
Nem feledhetjük el, hogy a 30-as évek második felétől részben, majd a világháború kitörése után egyre jobban, végül teljesen kényszerpályára került az ország, Horthy pedig – főleg miután az ország irányítására valóban képes politikusok, mint Bethlen vagy Teleki, eltűntek mellőle – ebből a helyzetből nem találta, nem is találhatta a kiutat.
A kormányzó számos hibát követett el, amelyek közül nem egy történelmi súlyú, a szimbolikus pillanatban pedig államfő helyett apaként viselkedett.
De azt sem felejthetjük el, hogy a térség országai közül még mindig Magyarország volt az, amely a legtovább meg tudta őrizni függetlenségét – ha önálló cselekvőképességét nem is –, 1944 márciusáig el tudta kerülni a megszállást, így késleltetve és részben csökkentve az ezzel járó tragédiákat.
Arról pedig, hogy Magyarország szovjet megszállás alá fog kerülni, és a Szovjetunió kizárólagos érdekszférájába tartozik, megint csak felettünk döntöttek, és a győztesek szemében szintén nem számított, hogy milyen események zajlottak le Magyarországon Horthy regnálása alatt – vagy bármelyik környező államban –, nem ez döntött arról, hogy ki lett „bűnös” vagy „áldozat” és mi lett a kiszabott büntetés.
Véleményem szerint még jó néhány évtizednek el kell telnie ahhoz, hogy Horthyról kialakulhasson egy egész társadalom számára viszonylag elfogadható kép, az 1944 októberében játszott szerepe pedig nem teszi azt lehetővé, hogy „nemzeti hős” legyen.
Azonban a fentiek miatt teljes tévedés Horthyt „legfőbb felelőssé” tenni, azt pedig nem lehet elvitatni, hogy a 20-as és 30-as évek talpra állásában és megerősödésében kiemelkedő szerepet játszó politikusok – Bethlen, Teleki, Klebelsberg, Kánya Kálmán, Keresztes-Fischer Ferenc – nem kis részben neki köszönhetően kerülhettek pozícióba.
Reichert állításával szemben a magyarság sem 1848–1849, sem pedig 1920 után nem szakadt el Európától, 1944-től 1990-ig pedig egy totalitárius szuperhatalom tartotta megszállás alatt az országot.
Azonban elmondható, hogy mindegyik időszak egyben egy európai vagy globális válságot is jelentett, amelyekre különböző válaszok, megoldási kísérletek születtek.
Az 1848–1849-re adott válasz volt például a francia út III. Napóleonnal, kommünnel, köztársasággal, szekularizációval és mértéktelen korrupcióval. Ezzel áll szemben az 1848-ra alapuló 1867-es kiegyezés hozta politikai stabilitás és gazdasági-társadalmi prosperitás.
Az első világháborús események után Európában a válságra adott válaszként létrejött két totalitárius diktatúra (a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom), a fasiszta Olaszország, Franco Spanyolországa és Salazar Portugáliája.
Ezzel szemben az újra független, de megcsonkított, vesztes Magyarország válasza a bethleni konszolidáció és Klebelsberg kultúrpolitikája volt.
A második világháború után más volt a helyzet, mivel Magyarország megszállt állammá vált, de az 1945-ben megtartott választások alapján elmondható, hogy az akkori társadalom nem a lenini úton kívánt volna haladni.
Mindezek alapján feltehető a kérdés: a válságos időszakokban adott magyar válaszok – amelyek valamilyen módon köthetők Kossuthhoz, Tiszához vagy Horthyhoz – valóban eltávolítottak minket Európától és „országvesztéshez” vezettek, vagy esetleg Európa más részei mentek nem megfelelő, nem egy esetben radikális irányba – ezzel hazánkat is kényszerhelyzetbe hozva – eltávolodva hagyományos értékeinktől?
Ugyancsak feltehető a kérdés, hogy a jelenlegi válságos helyzetben vajon melyik válasz feleltethető meg jobban az európai értékeknek, hagyományoknak, és melyek hozhatnak stabilitást és biztonságot: a magyar út vagy a – leegyszerűsítve – nyugati? Valóban mi búcsúzunk Európától vagy Nyugat-Európa jár tévúton? A válasz véleményem szerint közel sem olyan egyértelmű, mint ahogy Reichert János gondolja.
A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója
Magyar Nemzet