 | „Őszintén el kellene ismernünk, hogy a bankjainkban lévő pénz nagy része pontosan az afrikai kontinens kizsákmányolásából származik” - nyilatkozta életének utolsó éveiben egyik ritka őszinteségi rohama alkalmával Jacques Chirac, volt francia államfő. |
Az elmúlt napokban ezzel a ma is létező gyakorlattal szemben fogalmazta meg karakteres kereszténydemokrata állásfoglalását Hölvényi György uniós parlamenti képviselő Strasbourgban. Az Európai Néppárt frakciójának szakértők bevonásával zajló meghallgatásán az új Afrika-politikáról szóló állásfoglalást készítették elő. A rendezvényen a KDNP európai parlamenti képviselője kiállt Afrikáért és változást sürgetett az európai Afrika-politikában. Hangsúlyozta, az unió nem tudja kezelni az afrikai kihívásokat, egyelőre az ígérgetés szintjén toporog, így pedig elveszti hitelességét. Álláspontja szerint az unió afrikai fejlesztéspolitikája az „elmúlt harminc évben a baloldali és liberális politikai erők fogságába esett”.
Nézzük meg, hogyan is néz ki ez a liberálbolsevik mentalitás a gyakorlatban, Afrikában? Valójában az afrikaiak ma is csak vendégek a saját kontinensükön. Ezt az állítást támasztja alá a The Guardian 2013 májusában megjelent elemzése, amely az Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB) és az Egyesült Államok kutatószervezete, a Global Financial Integrity (GFI) közös jelentésén alapul. Ez a felmérés megdöntötte azt a hagyományos vélekedést, amely szerint a nyugati országok segélyeken keresztül csak a pénzüket fecsérelik el Afrikában anélkül, hogy bármit is kapnának érte cserébe. Ezzel ellentétben a kemény valóság az, hogy Afrika mintegy 1,4 billió dollárt veszített 1980 és 2009 között a nyugat felé irányuló illegális pénzmozgásokon keresztül, amelyek magukba foglalják a korrupcióval, megvesztegetéssel, adóelkerüléssel, bűncselekményekkel és csempészett árukkal kapcsolatos tranzakciók révén nyert pénzek átutalását. Ez a veszteség sokszorosa annak, amit a nyugati országok évi segélyként nyújtanak a fekete kontinens számára.
A jelentés szerint Afrika hosszú távú nettó hitelezője volt, és ma is az, a világ boldogabbik felének. Összességében a vizsgált időszak alatt kiáramlott források Afrika jelenlegi GDP-értékével megegyező mértékűek. A felmérés konstatálja, hogy az ilyen jellegű illegális pénzáramlások manapság gyorsan növekednek és messze túlhaladják a kontinensre érkező források összegét. Az elemzők szerint a gyenge adózási rendszert kihasználva a multinacionális cégek sportot űznek az adóelkerülésből. Az ásványinyersanyag-kitermelő iparágak valós pénzügyi tranzakciói átláthatatlanok. Köztudottan az afrikai kontinens erőforrás-gazdag, és egyes elemzők szerint jó erőforrás-gazdálkodás és hatékony adórendszer révén képes lenne saját fejlődésének nagy részét finanszírozni. A Nyugat azonban pimasz módon gyakran érvel azzal, hogy az általa nyújtott segélyek „függőséget” okoztak, ezért nem képes Afrika a tőle elvárható fejlődésre. Csakhogy ebben a helyzetben, ahol egyes uniós tagállamok brutális eszközöktől sem visszariadva olyan vezetőket támogatnak, akik segédkezet nyújtanak Afrika kizsigereléséhez, nem függőségről, hanem sokkal inkább egy modernkori gyarmatosító zsákmányszerzésről van okunk beszélni. Valójában a volt gyarmattartók nem érdekeltek a földrész feltámasztásában. Hiszen, ha a volt gyarmattartó országok gyarmatbirodalmaik felbomlása után valóban és őszintén segíteni akartak volna Afrikának, akkor a földrész ma sokkal jobb állapotban lenne.
A napnál is világosabb, csak Brüsszel nem hajlandó beismerni, az illegális migráció legfőbb oka a volt gyarmatok függésben tartása, sarcolása, kirablása. E téren Franciaország, a liberális bezzegország éllovasnak számít. Noha a francia gyarmatbirodalom papíron már hat évtizede felbomlott, Párizs a mai napig kvázi gyarmati sorban tart tizennégy, a migráció szempontjából is kulcsfontosságú afrikai országot (Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Nigéria, Szenegál, Togo, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongói Köztársaság, Egyenlítői-Guinea és Gabon). Ráadásul ezek közül öt ország a Száhel- övezetben fekszik, és ők alkotják a legnagyobb migráns kibocsátó régiót. Franciaország csak papíron ismerte el gyarmatai függetlenségét. Gazdasági és politikai erőfölényével visszaélve együttműködési megállapodást, vagy más néven gyarmati paktumot íratott alá velük, amelyet a franciák elmeháborodott módon egyfajta kötelező szolidaritásnak titulálnak. A máig érvényben lévő megállapodások értelmében nem elég, hogy az oktatás és a közigazgatás nyelve a francia maradt, de Franciaország politikailag, katonailag és gazdaságilag is megőrizte gyámságát felettük.
François Mitterrand már 1957-ben látta a lényeget: „Afrika nélkül Franciaországnak nem lenne történelme a 21. században.” Nos, hát ez a liberálbolsevizmus valódi arca, vagy inkább arcátlansága. Párizs szabadrablásának legfőbb eszköze a valuta. Az afrikai valutaközösségi frank (CFA Frank) árfolyamát előbb a francia frankhoz, majd az euróhoz kötötték, amellyel egyben annak konvertibilitását is garantálták. A tizennégy ország polgárai által használt valutának a kibocsátását nagy kegyesen és persze csupán baráti szívességből máig a francia nemzetgyűlés és a szenátus felügyeli. A konvertibilitásért cserébe az afrikai országoknak valutatartalékuk hatvanöt százalékát, hozzávetőlegesen évente mintegy 500 milliárd dollárt, a francia kincstár felügyelete alá kell helyezniük, a franciák szerint természetesen kamatmentesen. Ha idáig nem nyílt ki a bicska a zsebünkben, akkor most már vigyázzunk, mert biztosan megtörténik. Ugyanis ezeknek az országoknak egyéb pénzügyi kötelezettségeik okán még további húsz százalékot kell elhelyezniük a valutatartalékukból a francia központi bank ellenőrzése alá. Vagyis ezek az országok pénzüknek évente csupán tizenöt százalékához férhetnek hozzá. Ha ennél többre lenne szükségük, akkor persze hitelként megkapják a saját pénzüket a demokrácia bajnokától, a nagylelkű jótevőjüktől, Franciaországtól. Természetesen csakis igazságosan, piaci kamatok mellett, amit ő előtte a francia igazságosság jegyében kamatmentesen volt kénytelen odaadni.
Elképesztő az a további szabályozás is, ahogyan a francia állam a tartalékokból évente felvehető pénzösszegnek határt szab, ez nem lehet több a volt gyarmati ország előző évi állami bevétele húsz százalékánál! Amennyiben többre van szüksége az adott államnak, akkor az atyaian gondoskodó Franciaországnak vétójoga van a kölcsönnel szemben. Közben a franciaországi bankokban pihenő vagy éppen a franciák által nemzetközi tőzsdéken forgatott pénzükre rálátásuk sincs. Miért is van az, hogy ezek után meg sem lepődünk, a huncut, demokrácia szélhámos franciáknak elővásárlási joguk van minden természeti erőforrásra és nyersanyagra, ha pedig Párizs nem tart rájuk igényt, az afrikaiak akkor is csak az ő jóváhagyásával kereshetnek másik vevőt. A közbeszerzések esetében azzal az őrülettel szembesülünk, hogy az elméletileg autonóm kormányoknak a francia vállalatokat kell előnyben részesíteniük még akkor is, ha más országok cégei jobb árajánlatot adnak. Ennek következtében számos országban a franciák kezében vannak a főbb közszolgáltatások, mint a víz, áram, közlekedés, telefon vagy a pénzügyi intézmények. A paktum értelmében a volt gyarmatok csakis egykori gyilkos gazdájukkal léphetnek katonai szövetségre, vagy akit esetleg Franciaország engedélyez számukra. Párizs máig fenntartja magának a katonai beavatkozás jogát, bázisokat működtet, konfliktus esetén pedig bevetheti hírhedt idegenlégióját.
Brüsszel láthatóan megmondó szerepre vágyik Afrika élelmezési- és energiaválságának megoldásban, a térség gazdasági növekedésének és a demokratikus folyamatok erősítésének terén. Ehhez világos prioritások kellenének, a homályos és demagóg kinyilatkoztatások már nem elegendőek. Viszont az unió hosszú évek óta szemet huny a volt gyarmattartó országok, köztük Párizs zsákmányszerző gazdasági agressziója felett, amellyel folyamatosan kifosztják az afrikai országokat. Franciaország kétségtelenül éllovasnak számít ebben a dicstelen versenyben. Hazánk folyamatos vegzálása helyett talán erről a gazemberségről kellene jelentést készítenie a brüsszeli LIBE-bizottságnak.
A szerző jogász
Magyar Hírlap
Nézzük meg, hogyan is néz ki ez a liberálbolsevik mentalitás a gyakorlatban, Afrikában? Valójában az afrikaiak ma is csak vendégek a saját kontinensükön. Ezt az állítást támasztja alá a The Guardian 2013 májusában megjelent elemzése, amely az Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB) és az Egyesült Államok kutatószervezete, a Global Financial Integrity (GFI) közös jelentésén alapul. Ez a felmérés megdöntötte azt a hagyományos vélekedést, amely szerint a nyugati országok segélyeken keresztül csak a pénzüket fecsérelik el Afrikában anélkül, hogy bármit is kapnának érte cserébe. Ezzel ellentétben a kemény valóság az, hogy Afrika mintegy 1,4 billió dollárt veszített 1980 és 2009 között a nyugat felé irányuló illegális pénzmozgásokon keresztül, amelyek magukba foglalják a korrupcióval, megvesztegetéssel, adóelkerüléssel, bűncselekményekkel és csempészett árukkal kapcsolatos tranzakciók révén nyert pénzek átutalását. Ez a veszteség sokszorosa annak, amit a nyugati országok évi segélyként nyújtanak a fekete kontinens számára.
A jelentés szerint Afrika hosszú távú nettó hitelezője volt, és ma is az, a világ boldogabbik felének. Összességében a vizsgált időszak alatt kiáramlott források Afrika jelenlegi GDP-értékével megegyező mértékűek. A felmérés konstatálja, hogy az ilyen jellegű illegális pénzáramlások manapság gyorsan növekednek és messze túlhaladják a kontinensre érkező források összegét. Az elemzők szerint a gyenge adózási rendszert kihasználva a multinacionális cégek sportot űznek az adóelkerülésből. Az ásványinyersanyag-kitermelő iparágak valós pénzügyi tranzakciói átláthatatlanok. Köztudottan az afrikai kontinens erőforrás-gazdag, és egyes elemzők szerint jó erőforrás-gazdálkodás és hatékony adórendszer révén képes lenne saját fejlődésének nagy részét finanszírozni. A Nyugat azonban pimasz módon gyakran érvel azzal, hogy az általa nyújtott segélyek „függőséget” okoztak, ezért nem képes Afrika a tőle elvárható fejlődésre. Csakhogy ebben a helyzetben, ahol egyes uniós tagállamok brutális eszközöktől sem visszariadva olyan vezetőket támogatnak, akik segédkezet nyújtanak Afrika kizsigereléséhez, nem függőségről, hanem sokkal inkább egy modernkori gyarmatosító zsákmányszerzésről van okunk beszélni. Valójában a volt gyarmattartók nem érdekeltek a földrész feltámasztásában. Hiszen, ha a volt gyarmattartó országok gyarmatbirodalmaik felbomlása után valóban és őszintén segíteni akartak volna Afrikának, akkor a földrész ma sokkal jobb állapotban lenne.
A napnál is világosabb, csak Brüsszel nem hajlandó beismerni, az illegális migráció legfőbb oka a volt gyarmatok függésben tartása, sarcolása, kirablása. E téren Franciaország, a liberális bezzegország éllovasnak számít. Noha a francia gyarmatbirodalom papíron már hat évtizede felbomlott, Párizs a mai napig kvázi gyarmati sorban tart tizennégy, a migráció szempontjából is kulcsfontosságú afrikai országot (Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Nigéria, Szenegál, Togo, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongói Köztársaság, Egyenlítői-Guinea és Gabon). Ráadásul ezek közül öt ország a Száhel- övezetben fekszik, és ők alkotják a legnagyobb migráns kibocsátó régiót. Franciaország csak papíron ismerte el gyarmatai függetlenségét. Gazdasági és politikai erőfölényével visszaélve együttműködési megállapodást, vagy más néven gyarmati paktumot íratott alá velük, amelyet a franciák elmeháborodott módon egyfajta kötelező szolidaritásnak titulálnak. A máig érvényben lévő megállapodások értelmében nem elég, hogy az oktatás és a közigazgatás nyelve a francia maradt, de Franciaország politikailag, katonailag és gazdaságilag is megőrizte gyámságát felettük.
François Mitterrand már 1957-ben látta a lényeget: „Afrika nélkül Franciaországnak nem lenne történelme a 21. században.” Nos, hát ez a liberálbolsevizmus valódi arca, vagy inkább arcátlansága. Párizs szabadrablásának legfőbb eszköze a valuta. Az afrikai valutaközösségi frank (CFA Frank) árfolyamát előbb a francia frankhoz, majd az euróhoz kötötték, amellyel egyben annak konvertibilitását is garantálták. A tizennégy ország polgárai által használt valutának a kibocsátását nagy kegyesen és persze csupán baráti szívességből máig a francia nemzetgyűlés és a szenátus felügyeli. A konvertibilitásért cserébe az afrikai országoknak valutatartalékuk hatvanöt százalékát, hozzávetőlegesen évente mintegy 500 milliárd dollárt, a francia kincstár felügyelete alá kell helyezniük, a franciák szerint természetesen kamatmentesen. Ha idáig nem nyílt ki a bicska a zsebünkben, akkor most már vigyázzunk, mert biztosan megtörténik. Ugyanis ezeknek az országoknak egyéb pénzügyi kötelezettségeik okán még további húsz százalékot kell elhelyezniük a valutatartalékukból a francia központi bank ellenőrzése alá. Vagyis ezek az országok pénzüknek évente csupán tizenöt százalékához férhetnek hozzá. Ha ennél többre lenne szükségük, akkor persze hitelként megkapják a saját pénzüket a demokrácia bajnokától, a nagylelkű jótevőjüktől, Franciaországtól. Természetesen csakis igazságosan, piaci kamatok mellett, amit ő előtte a francia igazságosság jegyében kamatmentesen volt kénytelen odaadni.
Elképesztő az a további szabályozás is, ahogyan a francia állam a tartalékokból évente felvehető pénzösszegnek határt szab, ez nem lehet több a volt gyarmati ország előző évi állami bevétele húsz százalékánál! Amennyiben többre van szüksége az adott államnak, akkor az atyaian gondoskodó Franciaországnak vétójoga van a kölcsönnel szemben. Közben a franciaországi bankokban pihenő vagy éppen a franciák által nemzetközi tőzsdéken forgatott pénzükre rálátásuk sincs. Miért is van az, hogy ezek után meg sem lepődünk, a huncut, demokrácia szélhámos franciáknak elővásárlási joguk van minden természeti erőforrásra és nyersanyagra, ha pedig Párizs nem tart rájuk igényt, az afrikaiak akkor is csak az ő jóváhagyásával kereshetnek másik vevőt. A közbeszerzések esetében azzal az őrülettel szembesülünk, hogy az elméletileg autonóm kormányoknak a francia vállalatokat kell előnyben részesíteniük még akkor is, ha más országok cégei jobb árajánlatot adnak. Ennek következtében számos országban a franciák kezében vannak a főbb közszolgáltatások, mint a víz, áram, közlekedés, telefon vagy a pénzügyi intézmények. A paktum értelmében a volt gyarmatok csakis egykori gyilkos gazdájukkal léphetnek katonai szövetségre, vagy akit esetleg Franciaország engedélyez számukra. Párizs máig fenntartja magának a katonai beavatkozás jogát, bázisokat működtet, konfliktus esetén pedig bevetheti hírhedt idegenlégióját.
Brüsszel láthatóan megmondó szerepre vágyik Afrika élelmezési- és energiaválságának megoldásban, a térség gazdasági növekedésének és a demokratikus folyamatok erősítésének terén. Ehhez világos prioritások kellenének, a homályos és demagóg kinyilatkoztatások már nem elegendőek. Viszont az unió hosszú évek óta szemet huny a volt gyarmattartó országok, köztük Párizs zsákmányszerző gazdasági agressziója felett, amellyel folyamatosan kifosztják az afrikai országokat. Franciaország kétségtelenül éllovasnak számít ebben a dicstelen versenyben. Hazánk folyamatos vegzálása helyett talán erről a gazemberségről kellene jelentést készítenie a brüsszeli LIBE-bizottságnak.
A szerző jogász
Magyar Hírlap