Újabb Trianon árnyéka borult Európára, ami már a nemzetállamokat is meg akarja szüntetni.
A trianoni békediktátum századik évfordulója emlékezésre hívja a magyar nemzet minden igaz fiát, határainkon innen és túl. Ez a nap újból és újból eszünkbe juttatja a felettünk ítélkező vezető antanthatalmak kétarcúságát. Ez a nap újból lehetőséget biztosít a bizonyságtételre, amely szerint ami igazságtalan volt száz évvel ezelőtt, az igazságtalan maradt száz év múlva is, és igazságtalan marad mindörökre. Feltehetné valaki a kérdést, ki is nevezhető a magyar nemzet igaz fiának? A válasz roppant egyszerű, nem az az igazi magyar, aki test szerint magyar, hanem az, aki lélek szerint magyar, aki pedig lélek szerint magyar, annak fáj Trianon. Szintén megkérdezhetné valaki, miért is voltak kétarcúak a vezető antanthatalmak? Könnyen megválaszolható ez a kérdés is. Olyan nemzetek darabolták fel a Szent Korona országát, amelyek évszázadokon keresztül az általuk leigázott népek zsírján hizlalták magukat, gyarmataik megszállt területének rablott kincseiből gazdagodtak, miközben mi, magyarok ezer éven keresztül egyetlen néptől egy rögnyi földet soha el nem vettünk, nem kívántuk a másét. Ezer éven keresztül csak azt a hazát védtük többnyire tőlük, amit a Teremtő a Kárpát-medencében nekünk adott.
Azonban nem gyászolni gyűlünk össze ezen a napon. Gyászolni a halottakat szokták. Mi, magyarok pedig élünk, virulunk, gyarapodunk, mind testben, mind lélekben. Pedig száz évvel ezelőtt valódi káini gyilkosságra készülődtek szívükben a bennünket feldaraboló nemzetek. Legszívesebben eltöröltek volna minket a föld színéről. Úgy, mint már Európa születésekor, 907-ben, a pozsonyi csata idején szerette volna ezt a Nyugat, de 1030-ban II. Konrád német–római császárnak is ez volt a dédelgetett álma. Ámde a nyugati banditák mindkét alkalommal csúfos vereséget szenvedtek. Trianon idején végül megelégedtek az ország megcsonkításával, levágták karunkat és lábunkat. Mi azonban csonkán is különb teljesítményre voltunk és vagyunk képesek, mint az ép, ily rútul meg nem csonkított nemzetek.
Olyan teljesítmény ez a mi részünkről, mint amikor egy futóversenyen a rajtvonalra a csupa kigyúrt atlétanemzet közé beáll egy félkarú és féllábú nemzet, és ez a csonka, bicebóca magyar dobogósként ér a célba. Ugyanis azt tettük, amit Széchenyi tanácsolt, a ránk dobált kövekből lépcsőt építettünk. Ezen a lépcsőn kijöttünk abból a sírgödörből, amelybe taszítottak bennünket, és tovább építkeztünk, a kövekből most már tornyot emeltünk.
A csonkaságunkon nem szabad keseregnünk, mert nyugodt szívvel állítom, jobb nekünk így, csonkán azok között a nemzetek között állani majd egykoron, akiket – a Biblia szerint – Jézus a báránytípusú népekként az ő jobb keze felől sorol a jutalom ígéretével, mint épen a bal keze felől lévő kecsketermészetű népek közé kerülni, büntetésre várva (Máté ev. 25, 31–33.). Ezek a kecsketermészetű hatalmak azok, amelyek mindent összetipornak, mindent összerágnak
és behabzsolnak, mindennek nekimennek.
Egy évszázadon keresztül a neves és névtelen szellemóriások sorát hívta elő magából ez a nemzet, akik nem engedték kialudni a lángot, akik táplálták a tüzet, a nemzeti összetartozás tüzét. Akiknek fájt Trianon, azoknak az elmúlt száz esztendő minden egyes áldott napja a nemzeti összetartozás jegyében telt el. Ezzel az érzéssel dolgoztak, töltötték be a hivatásukat, életük szavak nélkül is beszédes tanúságtétel volt a nemzeti összetartozásról. Nekik is köszönhetjük, hogy a száz évre történő visszatekintés előtt tíz évvel, 2010-ben példa nélküli kegyelmi állapot állt be a parlamentben. Májusban a polgári-nemzeti kormány javaslatára széles ellenzéki egyetértés mellett négyötödös többséggel a képviselők elfogadták a nemzeti összetartozásról szóló törvényt (2010. évi XLV. törvény a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről). A huszonegyedik században a világon egyedül, példaértékű módon ennek a törvénynek a szövege tesz említést Istenről mint a történelem uráról. Tudnunk kell azt is, hogy a Biblia szerint a nemzetek idejét és lakásuknak határait a történelem ura, a Mindenható Isten jelölte ki.
A jogszabályhely nem tradícióról beszél, nem szakrális emlékként fogalmaz, hanem mint élő és valóságos tényt rögzíti a történelem uraként Istent! Ez a törvény spirituális alapokra helyezte a nemzeti összetartozás jeles napját. Nem ez a törvény hozta létre a nemzeti összetartozást, hanem az elmúlt száz esztendő folyamatosan jelen lévő nemzeti összetartozásának kijelölte a méltó emléknapját.
A 2010. előtti posztkommunista anarchia után tíz éve folyamatosan és kormányzati szinten teljesedik ki a nemzetegyesítés és a nemzetépítés. Létrejött a nemzeti összetartozásnak egy horizontális és egy vertikális síkja. A nemzeti összetartozás horizontálisan több mint együttérzés és elfogadás, több mint testvéri szeretet a jelenlegi határainkon túli nemzettestvéreink iránt. A nemzeti összetartozás közösséget jelent, sorsközösséget, mégpedig szövetséges sorsközösséget a határainkon túli magyarokkal. Vertikálisan pedig a nemzeti összetartozás azt jelenti, hogy akik szövetséges sorsközösségben vagyunk egymással, mindnyájan hitbeli közösségben vagyunk a Mindenható Istennel is. Ez a vízszintes és függőleges irány a kereszt jelét formálja, és hittel valljuk, hogy e jelben győzni fogunk!
Ezért van az, hogy ahogyan a tolvaj zsebét égeti a lopott pénz, úgy nyugtalanítja a rajtunk osztozkodó országok bizonyos politikai köreit, hogy a magyar kormány a nemzeti összetartozás évének nyilvánította 2020-at. Pedig nem tőlünk kell félniük. Észre kellene venniük, hogy mára már egy újabb Trianon árnyéka borult rá Európára, ami velünk együtt őket is fenyegeti. Ez az árnyék Brüsszelből kúszott elő, és egyre csak növekszik. Ez az újabb Trianon már nem a nemzetek határait célozza megváltoztatni, hanem az összes határ eltörlésével magukat a nemzetállamokat is meg akarja szüntetni. Sőt, bevándorlókkal kevert népességet tervez Brüsszel létrehozni, amelyből kiölik a nemzeti identitástudatot, megszűnnek a tradíciók, és eltüntetik a vallást. Könnyen irányítható, a fogyasztói lét pocsolyájában lubickoló, vegetatív lények alkotnák majd a földrész lakosságát.
Azonban amíg országunkat nemzeti-polgári, keresztény kormány irányítja, ez velünk, magyarokkal, nem történhet meg. Ezért kell folyamatosan a jó kormányzásért imádkoznunk. Úgy tűnik, az elmúlt tíz évben ezt sikeresen tettük, tehát a jövőben sem szabad ezt a jó gyakorlatot abbahagynunk. Vegyük komolyan azt az igazságot, hogy amit a mában teszünk, az a holnapot fogja majd alakítani, formálni. Tehát jelentősége van annak, hogyan éljük meg a nemzeti összetartozást egyenként is. Jelentősége van a mostani megemlékezéseknek és azoknak az emlékműveknek is, amelyeket ezekben a napokban avatnak fel. Gondoljunk csak arra, hogy ezek az emlékművek idővel emlékhellyé, zarándokhellyé válnak, a bizonyságtétel oszlopai lesznek, alakítani fogják a jövőt. Két szót kiáltanak bele a világba: összetartozunk, megmaradunk! Hirdetni fogják a következő nemzedékeknek, ami az országgal 1920-ban történt. Táplálni fogják a hitet abban, hogy a történelem ura ezt az igazságtalanságot meg is tudja változtatni.
Ahogyan közel kétezer év után Izrael népe is visszakapta az országát, ahogyan a trianoni új tákolmány északi és délszláv országai széthullottak, miért ne kaphatnánk vissza egyszer mi, magyarok is, ami ezer éven keresztül a miénk volt? Csak tegyük a dolgunkat hittel, ahogyan Plautus, az ókori római színdarabíró mondta: „Tedd, mit ma kell, híven, s a jövőt majd rendezi Isten.”
(A szerző jogász)
Magyar Hírlap
Azonban nem gyászolni gyűlünk össze ezen a napon. Gyászolni a halottakat szokták. Mi, magyarok pedig élünk, virulunk, gyarapodunk, mind testben, mind lélekben. Pedig száz évvel ezelőtt valódi káini gyilkosságra készülődtek szívükben a bennünket feldaraboló nemzetek. Legszívesebben eltöröltek volna minket a föld színéről. Úgy, mint már Európa születésekor, 907-ben, a pozsonyi csata idején szerette volna ezt a Nyugat, de 1030-ban II. Konrád német–római császárnak is ez volt a dédelgetett álma. Ámde a nyugati banditák mindkét alkalommal csúfos vereséget szenvedtek. Trianon idején végül megelégedtek az ország megcsonkításával, levágták karunkat és lábunkat. Mi azonban csonkán is különb teljesítményre voltunk és vagyunk képesek, mint az ép, ily rútul meg nem csonkított nemzetek.
Olyan teljesítmény ez a mi részünkről, mint amikor egy futóversenyen a rajtvonalra a csupa kigyúrt atlétanemzet közé beáll egy félkarú és féllábú nemzet, és ez a csonka, bicebóca magyar dobogósként ér a célba. Ugyanis azt tettük, amit Széchenyi tanácsolt, a ránk dobált kövekből lépcsőt építettünk. Ezen a lépcsőn kijöttünk abból a sírgödörből, amelybe taszítottak bennünket, és tovább építkeztünk, a kövekből most már tornyot emeltünk.
A csonkaságunkon nem szabad keseregnünk, mert nyugodt szívvel állítom, jobb nekünk így, csonkán azok között a nemzetek között állani majd egykoron, akiket – a Biblia szerint – Jézus a báránytípusú népekként az ő jobb keze felől sorol a jutalom ígéretével, mint épen a bal keze felől lévő kecsketermészetű népek közé kerülni, büntetésre várva (Máté ev. 25, 31–33.). Ezek a kecsketermészetű hatalmak azok, amelyek mindent összetipornak, mindent összerágnak
és behabzsolnak, mindennek nekimennek.
Egy évszázadon keresztül a neves és névtelen szellemóriások sorát hívta elő magából ez a nemzet, akik nem engedték kialudni a lángot, akik táplálták a tüzet, a nemzeti összetartozás tüzét. Akiknek fájt Trianon, azoknak az elmúlt száz esztendő minden egyes áldott napja a nemzeti összetartozás jegyében telt el. Ezzel az érzéssel dolgoztak, töltötték be a hivatásukat, életük szavak nélkül is beszédes tanúságtétel volt a nemzeti összetartozásról. Nekik is köszönhetjük, hogy a száz évre történő visszatekintés előtt tíz évvel, 2010-ben példa nélküli kegyelmi állapot állt be a parlamentben. Májusban a polgári-nemzeti kormány javaslatára széles ellenzéki egyetértés mellett négyötödös többséggel a képviselők elfogadták a nemzeti összetartozásról szóló törvényt (2010. évi XLV. törvény a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről). A huszonegyedik században a világon egyedül, példaértékű módon ennek a törvénynek a szövege tesz említést Istenről mint a történelem uráról. Tudnunk kell azt is, hogy a Biblia szerint a nemzetek idejét és lakásuknak határait a történelem ura, a Mindenható Isten jelölte ki.
A jogszabályhely nem tradícióról beszél, nem szakrális emlékként fogalmaz, hanem mint élő és valóságos tényt rögzíti a történelem uraként Istent! Ez a törvény spirituális alapokra helyezte a nemzeti összetartozás jeles napját. Nem ez a törvény hozta létre a nemzeti összetartozást, hanem az elmúlt száz esztendő folyamatosan jelen lévő nemzeti összetartozásának kijelölte a méltó emléknapját.
A 2010. előtti posztkommunista anarchia után tíz éve folyamatosan és kormányzati szinten teljesedik ki a nemzetegyesítés és a nemzetépítés. Létrejött a nemzeti összetartozásnak egy horizontális és egy vertikális síkja. A nemzeti összetartozás horizontálisan több mint együttérzés és elfogadás, több mint testvéri szeretet a jelenlegi határainkon túli nemzettestvéreink iránt. A nemzeti összetartozás közösséget jelent, sorsközösséget, mégpedig szövetséges sorsközösséget a határainkon túli magyarokkal. Vertikálisan pedig a nemzeti összetartozás azt jelenti, hogy akik szövetséges sorsközösségben vagyunk egymással, mindnyájan hitbeli közösségben vagyunk a Mindenható Istennel is. Ez a vízszintes és függőleges irány a kereszt jelét formálja, és hittel valljuk, hogy e jelben győzni fogunk!
Ezért van az, hogy ahogyan a tolvaj zsebét égeti a lopott pénz, úgy nyugtalanítja a rajtunk osztozkodó országok bizonyos politikai köreit, hogy a magyar kormány a nemzeti összetartozás évének nyilvánította 2020-at. Pedig nem tőlünk kell félniük. Észre kellene venniük, hogy mára már egy újabb Trianon árnyéka borult rá Európára, ami velünk együtt őket is fenyegeti. Ez az árnyék Brüsszelből kúszott elő, és egyre csak növekszik. Ez az újabb Trianon már nem a nemzetek határait célozza megváltoztatni, hanem az összes határ eltörlésével magukat a nemzetállamokat is meg akarja szüntetni. Sőt, bevándorlókkal kevert népességet tervez Brüsszel létrehozni, amelyből kiölik a nemzeti identitástudatot, megszűnnek a tradíciók, és eltüntetik a vallást. Könnyen irányítható, a fogyasztói lét pocsolyájában lubickoló, vegetatív lények alkotnák majd a földrész lakosságát.
Azonban amíg országunkat nemzeti-polgári, keresztény kormány irányítja, ez velünk, magyarokkal, nem történhet meg. Ezért kell folyamatosan a jó kormányzásért imádkoznunk. Úgy tűnik, az elmúlt tíz évben ezt sikeresen tettük, tehát a jövőben sem szabad ezt a jó gyakorlatot abbahagynunk. Vegyük komolyan azt az igazságot, hogy amit a mában teszünk, az a holnapot fogja majd alakítani, formálni. Tehát jelentősége van annak, hogyan éljük meg a nemzeti összetartozást egyenként is. Jelentősége van a mostani megemlékezéseknek és azoknak az emlékműveknek is, amelyeket ezekben a napokban avatnak fel. Gondoljunk csak arra, hogy ezek az emlékművek idővel emlékhellyé, zarándokhellyé válnak, a bizonyságtétel oszlopai lesznek, alakítani fogják a jövőt. Két szót kiáltanak bele a világba: összetartozunk, megmaradunk! Hirdetni fogják a következő nemzedékeknek, ami az országgal 1920-ban történt. Táplálni fogják a hitet abban, hogy a történelem ura ezt az igazságtalanságot meg is tudja változtatni.
Ahogyan közel kétezer év után Izrael népe is visszakapta az országát, ahogyan a trianoni új tákolmány északi és délszláv országai széthullottak, miért ne kaphatnánk vissza egyszer mi, magyarok is, ami ezer éven keresztül a miénk volt? Csak tegyük a dolgunkat hittel, ahogyan Plautus, az ókori római színdarabíró mondta: „Tedd, mit ma kell, híven, s a jövőt majd rendezi Isten.”
(A szerző jogász)
Magyar Hírlap