 | Az Amerikai Egyesült Államok részéről 1956 szimbólummá vált feliratát felhasználni plakátpropaganda hadjárataként Oroszország ellen vívott proxyháborújához számunkra legalább annyira sértő pimaszság, mintha mi, magyarok az ő nemzeti szimbólumukat, az amerikai sast klottgatyában ábrázolnánk, karmai között sarlóval és kalapáccsal. |
Amerika nagymestere a hazug propagandának és a hazug ígéreteknek, nagymestere a más nemzetek iránti tiszteletlenségnek, ennek történelmi hagyományai vannak. Már az I. világháború idején kormányzati szinten minden lehetséges eszközt megragadtak a lakosság befolyásolására. Ebben az időszakban az ország közvéleményének átformálására, a háborúba való belépés igazolására, valamint a küldetéstudat hangsúlyozására intenzív propaganda-hadjárat zajlott. Nincs új a nap alatt, ma sem történik ez másképpen.
Már 2022 őszén Zoran Milanovic horvát elnök nyíltan hangoztatta, hogy Ukrajnában Amerika és Oroszország proxyháborúja zajlik, és ideje lenne, hogy az Egyesült Államok és a világ nyugati fele ne hazudjon ezzel kapcsolatban. Ezzel szemben az Egyesült Államok saját hazánk területén, budapesti nagykövetségén keresztül nyújtott pénzügyi támogatásával mintegy idegen ideológiai betolakodó plakátinvázióba kezdett a magyar kormányzat békepárti akaratával szemben. A plakátokon párhuzamot vonnak a magyarországi ’56-os és a jelenlegi ukrajnai helyzet között. Feliratként pedig a nemzeti szimbólumunkká vált, korabeli ikonikus falfirkát használják: Ruszkik haza! A háború eszkalációjában érdekelt és a béketárgyalásokat nyíltan ellenző amerikai kormány saját országunkban minden eszközt megragad a magyar lakosság befolyásolására. Teszik ezt úgy, hogy egyrészt láthatóan halvány fogalmuk sincs ’56 világraszóló egyedi különlegességéről, másrészt morálisan képtelenek felmérni azt, akkor nemcsak egy nemzet függetlenségéről volt szó, hanem a lelkek felszabadításáról is. Ha ez nem így lenne, messze elkerülték volna ezt az abnormális összehasonlítást. Továbbá ha lenne ebben az amerikai kormányban morális tartás, és ha lenne legalább egy gombostűfejnyi élő lelkiismeret, nem tette volna óriásplakátra, nem idézte volna ezt a mondatot, és nem tett volna egyenlőségjelet ’56 Magyarországa és a mostani ukrajnai helyzet közé. Ugyanis 1956-ban elsőként pont ő, az Amerikai Egyesült Államok hagyta cserben és adta el hazánkat.
Bizonyított és vitán felüli tény, hogy nemcsak cserbenhagyott bennünket Amerika, hanem kvázi el is adott bennünket a Szovjetuniónak. Ezt az elkeserítően igaz valóságot valamilyen ostoba szemérmességből a mai napig agyonhallgatjuk. A nyugati rádiók 1945 után egy évtizeden keresztül azt sugározták, hogy tartsunk ki, és ha felkelünk a zsarnokság ellen, akkor számíthatunk a Nyugat segítségére. Ebben a rút hitegetésben az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió járt az élen. Az amerikai pénzekből támogatott Szabad Európa Rádió az ’56-os harcok ideje alatt is tovább hülyített bennünket: „Jön a segítség!”, „Már a határon vannak a felszabadító csapatok!” A rideg valóság ezzel szemben az, hogy az egyetlen államférfi, aki ezt komolyan gondolta, az nem az Egyesült Államok elnöke, hanem Spanyolország vezetője, Franco tábornok volt, ő valóban megkezdte százezer önkéntes toborozását, és előkészítette szabadságharcosaink számára a fegyverszállítmányokat. Pont az amerikai elnök, Eisenhower, latba vetve minden befolyást akadályozta meg ennek véghezvitelét. Robert Henry Winborne Welch (1899–1985) amerikai üzletember, elkötelezett antikommunista és politikai aktivista, valamint író a The Politician (A politikus) című, 1961-ben megjelent művében írt erről.
Érdemes egy pillantást vetnünk az amerikai kormány képviselőjének 1956 októberében elhangzott beszédére is. Eisenhower második választási hadjárata éppen a magyar forradalom idején közeledett a vége felé. J. F. Dulles amerikai külügyminiszter október 27-én Dallasban választási beszédet mondott. Eisenhower tanácsára beillesztett egy mondatot a Szovjetuniónak szánt üzenetként: „Az amerikai vezetőség nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.” Az amerikaiak gyorsan a szovjetek tudomására is hozták a beszédben elhangzott, nemzetünket eláruló gondolatukat. Charles E. Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete a Witness to History: 1929–1969 (A történelem tanúja: 1929–1969) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg, így ír a történtekről: „Ekkor [október 29.] kaptam táviratot Dullestól [a USA külügyminisztere], aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek.” Mindebből kitűnik, hogy az Egyesült Államok nagyon igyekezett a Kreml urainak tudomására hozni, esze ágában sincs segíteni a magyaroknak.
Szinte ezzel egy időben, október 29-én a szovjetek leállították a harcokat, és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről. Úgy nézett ki, hogy csoda történt, és a szabadságharc győzött. A csoda pedig folytatódott, mert október 30-án a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának üléséről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint a szovjet vezetők közös megegyezéssel elhatározták a csapatok Magyarországról történő kivonását. Kiáltványt fogalmaztak meg erről, amely 31-én megjelent a Pravdában. A szovjet kiáltványt természetesen késedelem nélkül magyarra fordították itthon, és még 31-én megjelent teljes terjedelmében a Magyar Függetlenség című lapban, majd a Népszava is leközölte november 1-jén. Nem volt véletlen, hogy ennek a napnak délutánján Nagy Imre a Kossuth téren győzelemről beszélt! A Kossuth Rádió a 20 órai híradásában így számolt be e beszédről: „Ismét hozzátok szólok, magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! Az a forradalmi harc, amelynek ti hősei voltatok, győzött! Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük.” Ma sem lehetne szebben mondani.
A kiáltvány bizonyára sokkolta az Egyesült Államok akkori elnökét, mert szükségesnek tartotta még aznap, október 31-én rádió- és televízióbeszédében ismét biztosítania a Szovjetuniót, hogy „az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges katonai szövetségesnek”. Aztán jó árulóhoz illően, biztos, ami biztos, nehogy Moszkvában kételkedjenek Amerika jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot küldött november 2-án Titónak, amikor a jugoszláv diktátor Brioni szigetén tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A. Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record, 1960. augusztus 31.) a következőt: „Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek a Szovjetunió határán nem barátságosak a Szovjetunióval.” Miért volt fontos mindezt a szovjetek tudomására hozni pont akkor, amikor a Kreml vezetői már elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a csapatok Magyarországon való állomásozásának kérdéséről? Miért is volt szükség ezekre a táviratokra? Nem lehet kizárni a lehetőségek sorából, hogy ha az Egyesült Államok és a Nyugat elismerte volna a Nagy Imre-kormányt, és üzeneteikkel az amerikai kormányzat nem dob oda bennünket koncként a Szovjetuniónak, akkor a szovjetek végérvényesen kivonulnak, és mi győzünk. Azonban tudjuk, hogy nem ez történt, simán elárultak, és kilóra eladtak bennünket.
A mai helyzet bonyolultabb, mint a kommunizmus elleni harc idején volt. Akkor a nem néznek ránk jó szemmel meg a nem tartanak bennünket lehetséges szövetségesnek kijelentések egy-egy tőrdöfés volt az amúgy is több sebből vérző magyar nemzet testén, de túléltük. Amerika ugyan ellopta kivívott szabadságunkat, de legalább nem támadott bennünket. Most meg szövetségesként a regnáló demokrata kormányuk ellenkampányt indít hazai földön a magyar kormány azonnali tűzszünetre és békepártiságra épülő álláspontjának ellensúlyozására. Tényleg, minek nekünk ellenség, ha ilyen szövetségeseink vannak? Csak azért, mert a szövetséges Amerikai Egyesült Államok az orosz–ukrán konfliktusba halálbrókerként beszállt, ettől ez még nem válik számunkra álmaink lehetőségévé.
A szerző jogász
Magyar Hírlap
Már 2022 őszén Zoran Milanovic horvát elnök nyíltan hangoztatta, hogy Ukrajnában Amerika és Oroszország proxyháborúja zajlik, és ideje lenne, hogy az Egyesült Államok és a világ nyugati fele ne hazudjon ezzel kapcsolatban. Ezzel szemben az Egyesült Államok saját hazánk területén, budapesti nagykövetségén keresztül nyújtott pénzügyi támogatásával mintegy idegen ideológiai betolakodó plakátinvázióba kezdett a magyar kormányzat békepárti akaratával szemben. A plakátokon párhuzamot vonnak a magyarországi ’56-os és a jelenlegi ukrajnai helyzet között. Feliratként pedig a nemzeti szimbólumunkká vált, korabeli ikonikus falfirkát használják: Ruszkik haza! A háború eszkalációjában érdekelt és a béketárgyalásokat nyíltan ellenző amerikai kormány saját országunkban minden eszközt megragad a magyar lakosság befolyásolására. Teszik ezt úgy, hogy egyrészt láthatóan halvány fogalmuk sincs ’56 világraszóló egyedi különlegességéről, másrészt morálisan képtelenek felmérni azt, akkor nemcsak egy nemzet függetlenségéről volt szó, hanem a lelkek felszabadításáról is. Ha ez nem így lenne, messze elkerülték volna ezt az abnormális összehasonlítást. Továbbá ha lenne ebben az amerikai kormányban morális tartás, és ha lenne legalább egy gombostűfejnyi élő lelkiismeret, nem tette volna óriásplakátra, nem idézte volna ezt a mondatot, és nem tett volna egyenlőségjelet ’56 Magyarországa és a mostani ukrajnai helyzet közé. Ugyanis 1956-ban elsőként pont ő, az Amerikai Egyesült Államok hagyta cserben és adta el hazánkat.
Bizonyított és vitán felüli tény, hogy nemcsak cserbenhagyott bennünket Amerika, hanem kvázi el is adott bennünket a Szovjetuniónak. Ezt az elkeserítően igaz valóságot valamilyen ostoba szemérmességből a mai napig agyonhallgatjuk. A nyugati rádiók 1945 után egy évtizeden keresztül azt sugározták, hogy tartsunk ki, és ha felkelünk a zsarnokság ellen, akkor számíthatunk a Nyugat segítségére. Ebben a rút hitegetésben az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió járt az élen. Az amerikai pénzekből támogatott Szabad Európa Rádió az ’56-os harcok ideje alatt is tovább hülyített bennünket: „Jön a segítség!”, „Már a határon vannak a felszabadító csapatok!” A rideg valóság ezzel szemben az, hogy az egyetlen államférfi, aki ezt komolyan gondolta, az nem az Egyesült Államok elnöke, hanem Spanyolország vezetője, Franco tábornok volt, ő valóban megkezdte százezer önkéntes toborozását, és előkészítette szabadságharcosaink számára a fegyverszállítmányokat. Pont az amerikai elnök, Eisenhower, latba vetve minden befolyást akadályozta meg ennek véghezvitelét. Robert Henry Winborne Welch (1899–1985) amerikai üzletember, elkötelezett antikommunista és politikai aktivista, valamint író a The Politician (A politikus) című, 1961-ben megjelent művében írt erről.
Érdemes egy pillantást vetnünk az amerikai kormány képviselőjének 1956 októberében elhangzott beszédére is. Eisenhower második választási hadjárata éppen a magyar forradalom idején közeledett a vége felé. J. F. Dulles amerikai külügyminiszter október 27-én Dallasban választási beszédet mondott. Eisenhower tanácsára beillesztett egy mondatot a Szovjetuniónak szánt üzenetként: „Az amerikai vezetőség nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.” Az amerikaiak gyorsan a szovjetek tudomására is hozták a beszédben elhangzott, nemzetünket eláruló gondolatukat. Charles E. Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete a Witness to History: 1929–1969 (A történelem tanúja: 1929–1969) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg, így ír a történtekről: „Ekkor [október 29.] kaptam táviratot Dullestól [a USA külügyminisztere], aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek.” Mindebből kitűnik, hogy az Egyesült Államok nagyon igyekezett a Kreml urainak tudomására hozni, esze ágában sincs segíteni a magyaroknak.
Szinte ezzel egy időben, október 29-én a szovjetek leállították a harcokat, és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről. Úgy nézett ki, hogy csoda történt, és a szabadságharc győzött. A csoda pedig folytatódott, mert október 30-án a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának üléséről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint a szovjet vezetők közös megegyezéssel elhatározták a csapatok Magyarországról történő kivonását. Kiáltványt fogalmaztak meg erről, amely 31-én megjelent a Pravdában. A szovjet kiáltványt természetesen késedelem nélkül magyarra fordították itthon, és még 31-én megjelent teljes terjedelmében a Magyar Függetlenség című lapban, majd a Népszava is leközölte november 1-jén. Nem volt véletlen, hogy ennek a napnak délutánján Nagy Imre a Kossuth téren győzelemről beszélt! A Kossuth Rádió a 20 órai híradásában így számolt be e beszédről: „Ismét hozzátok szólok, magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! Az a forradalmi harc, amelynek ti hősei voltatok, győzött! Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük.” Ma sem lehetne szebben mondani.
A kiáltvány bizonyára sokkolta az Egyesült Államok akkori elnökét, mert szükségesnek tartotta még aznap, október 31-én rádió- és televízióbeszédében ismét biztosítania a Szovjetuniót, hogy „az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges katonai szövetségesnek”. Aztán jó árulóhoz illően, biztos, ami biztos, nehogy Moszkvában kételkedjenek Amerika jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot küldött november 2-án Titónak, amikor a jugoszláv diktátor Brioni szigetén tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A. Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record, 1960. augusztus 31.) a következőt: „Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek a Szovjetunió határán nem barátságosak a Szovjetunióval.” Miért volt fontos mindezt a szovjetek tudomására hozni pont akkor, amikor a Kreml vezetői már elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a csapatok Magyarországon való állomásozásának kérdéséről? Miért is volt szükség ezekre a táviratokra? Nem lehet kizárni a lehetőségek sorából, hogy ha az Egyesült Államok és a Nyugat elismerte volna a Nagy Imre-kormányt, és üzeneteikkel az amerikai kormányzat nem dob oda bennünket koncként a Szovjetuniónak, akkor a szovjetek végérvényesen kivonulnak, és mi győzünk. Azonban tudjuk, hogy nem ez történt, simán elárultak, és kilóra eladtak bennünket.
A mai helyzet bonyolultabb, mint a kommunizmus elleni harc idején volt. Akkor a nem néznek ránk jó szemmel meg a nem tartanak bennünket lehetséges szövetségesnek kijelentések egy-egy tőrdöfés volt az amúgy is több sebből vérző magyar nemzet testén, de túléltük. Amerika ugyan ellopta kivívott szabadságunkat, de legalább nem támadott bennünket. Most meg szövetségesként a regnáló demokrata kormányuk ellenkampányt indít hazai földön a magyar kormány azonnali tűzszünetre és békepártiságra épülő álláspontjának ellensúlyozására. Tényleg, minek nekünk ellenség, ha ilyen szövetségeseink vannak? Csak azért, mert a szövetséges Amerikai Egyesült Államok az orosz–ukrán konfliktusba halálbrókerként beszállt, ettől ez még nem válik számunkra álmaink lehetőségévé.
A szerző jogász
Magyar Hírlap