Egyre több információ kerül napvilágra az Európai Parlament még tavaly év vége felé kipattanó brutális korrupciós botrányáról. Pier Antonio Panzeri volt szocialista európai parlamenti képviselőt 2022 december 9-én tartóztatták le Brüsszelben, mások mellett Eva Kailival, az Európai Parlament azóta leváltott alelnökével együtt. Panzeri most rutinosan kiperdült a középre, és nemes egyszerűséggel bevallotta, ő bizony egy bűnszervezetet vezetett, őt megvesztegették, és ő is lefizetett másokat. |
A nyomozást megindító belga szövetségi ügyészség sajtóközleményben bejelentette, hogy a főszereplő Panzeri bűnbánati rohamában egy memorandumot írt alá, amelyben részletesen tájékoztatta az igazságszolgáltatást a megvesztegetések konstrukciójáról, az érintettek teljes személyi köréről. Persze nem a lelkiismeretének (már ha van neki ilyen) elviselhetetlen furdalása késztette erre. Sokkal inkább az, hogy így „pentito”, azaz „bűnbánó maffiózó”-ként a biztosan várható öt év helyett csak egy évet kell majd a brüsszeli luxusbörtönben időt mulatnia.
Mára a napnál is világosabban bebizonyosodott, az unió parlamenti képviselői és vezető tisztségviselői közül jó néhányan szinte egymással versengve pákosztos kecskeként degeszre tömték magukat a tilosban lelegelt káposztával, vagyis a tisztességtelen módon szerzett pénzekkel. A kiszivárgott információk szerint hatvan fő körül lehetnek a vesztegetésben érintettek, és a magyar baloldal uniós parlamenti képviselőire is rávetült a gyanú árnyéka, őket is megcsapta a korrupciós botrány szele.
Ennek ellenére az unió parlamentjének még szabadlábon lévő jeles képviselői mégis úgy gondolják, hogy ezek után is rájuk lehet bízni az unió ügyeit, pénzügyi dolgait. Én viszont másokkal együtt elképzelhetetlennek tartom, hogy éppen a kecskék gondoskodnának önzetlenül a káposzta megőrzéséről. Hiszen a brüsszeli elit jövőre remélhetőleg levitézlő kecskéinek telhetetlen étvágyát jól ismerjük.
Az unió történetében vörös fonalként húzódik végig egészen napjainkig a globális gazemberség, a gusztustalan kecsketermészet-jelenség, amely eredendő oka a szűnni nem akaró korrupciónak, csalásnak és visszaéléseknek. A nyugati és a hazai baloldal egyaránt szeretné meg nem történté tenni, de legalább is a feledés homályában tartani azt a skandalumot, amely 1999-ben alapjaiban rengette meg a brüsszeli elit és az uniós intézmények tisztességébe vetett bizalmat.
Huszonnégy évvel ezelőtt Édith Cresson szocialista francia uniós biztos korrupciós ügyén keresztül csalásokra, ügyviteli szabálytalanságokra, viruló nepotizmusra derült fény. Édith asszony bűnösségét az Európai Bíróság ugyan kimondta, de még pénzbírságot sem kellett fizetnie. Pedig az ügy nagyságrendjét jól mutatja, hogy a független szakértők jelentésének súlya alatt az egész Jacques Santer vezette Európai Bizottságnak le kellett mondania.
Úgy látszik, a luxemburgi bizottsági elnököknek nincsen szerencséjük korrupciós ügyekben, mert Santer is annak a nagyhercegségnek a polgára, amelyiknek Juncker. Bizonyára élénken emlékezünk még a nemzetközi szintű adókijátszás isiászos nagymesterére, az európai eszme megszemélyesített antitézisére, aki nem sokkal hivatalba lépését követően adóügyi botrányával sokkolta az európai közvéleményt.
Azonban az ellene benyújtott bizalmatlansági indítvány sajnos nem kapta meg a szükséges többséget (holló hollónak nem vájja ki a szemét), így megúszta a lemondást. Pedig oknyomozó újságírók feltárták, hogy miniszterelnökségének ideje alatt a miniállam adóhivatala ipari méretekben és rendszerszinten tette lehetővé multinacionális cégeknek, hogy más országokban keletkezett bevételeik után fizetendő adójukat – immár töredék mértékben – Luxemburgban fizessék be. Most már fel kell tennünk a költői kérdést, hogy uniós szinten jöhet-e egyáltalán Luxemburgból valami jó? Ugyanis a bukott Eva Kaili alelnöki helyére egy luxemburgi szocialista európai parlamenti képviselőt választottak.
Mindeközben az unió csalás elleni hivatala (OLAF) mintha nem is létezne. A hivatali apparátus a teljesítménykényszer nélküli busás javadalmazás birtokában boldogan heverészik édes semmittevésben. Érdemes, illetve inkább tanulságos megtekinteni az OLAF honlapját. A bevezető főoldalon magyar nyelven is fennen hirdeti: „Kivizsgálja az EU költségvetését károsító csalásokat, valamint az uniós intézményekben előforduló korrupciós cselekményeket és súlyos kötelezettségszegéseket, továbbá csalás elleni politikát dolgoz ki az Európai Bizottság számára.” Remek, gratulálok, tényleg jól kivizsgálták az elmúlt évtizedekben is a nagy semmit, mint ahogyan ezt a legutóbbit se. Akinek gratulálni lehet az a belga szövetségi ügyészség.
Az pedig már külön szegénységi bizonyítvány, hogy az Európai Unió Bizottsága saját maga számára nem képes csalás elleni politikát kidolgozni, ez egy másik uniós intézmény feladata. Látjuk is, hogy milyen sikerrel tette ezt az OLAF, milyen jó kis csalás elleni politika lehet az, amely mellett ilyen hatékonyan lehet korrupciós bűnszervezetet működtetni. Tényleg elképesztően profi egy társaság ez a brüsszeli elit, csak nem a szakmaiság területén, hanem a csalások, vesztegetések területén. Az már szinte említésre sem méltó és szimpla kicsinyességnek tűnhet, amikor azt kifogásolom, hogy ha az OLAF belső oldalait böngésszük, és az éves jelentéseket vagy más vizsgálati dokumentumokat szeretnénk elolvasni, azok már magyar nyelven nem érhetők el.
Ezért aztán mélységesen felháborító, hogy a züllött balliberális brüsszeli elit hazánkon átláthatóságot és korrupciómentességet kér számon, miközben ők maguk egy morálisan romlott rendszer részeként és fenntartóiként haszonélvezői az átláthatóság hiányának. A jelenség rámutat arra, hogy a brüsszeli rendszer velejéig züllött és igazságtalan, szétveri a társadalmi rendet, mert ha az elit következmények nélkül kijátszhatja a törvényeket, akkor az egész demokratikus rendszer alapjait ássa alá. Mindezeket pedig tetézve kifejlesztettek egy olyan mechanizmust, amely nem más, mint a társadalmakba történő beavatkozás stratégiája, a jogállamisági mechanizmus.
A jogállamisági mechanizmus lényege, hogy az Európai Unió Bizottsága visszatarthat a tagállamoktól uniós forrásokat, ha azok a bizottság szerint nem tartják be a jogállamisági követelményeket, amelyeket a csatlakozásukkor vállaltak, illetve amelyeket az uniós alapszerződés rögzít. Azonban ezek a követelmények taxatíve, részleteiben, jogi norma szintjén sehol sincsenek megfogalmazva. Ezért aztán a bizottság és a parlament kénye-kedve szerint tud ezekkel az elvi szinten megfogalmazott követelményekkel zsonglőrködni.
Így aztán óhatatlanul eszünkbe jut egy másik doktrína, a hírhedt bolsevik agytröszt nevével fémjelzett Brezsnyev-doktrína. Ugyanis a Szovjetunió virágkorában, a Brezsnyev-doktrína értelmében bármely szocialista ország belügyeibe be lehetett avatkozni a kommunista hatalom megvédése érdekében. Vagyis a beavatkozás nem volt más, mint az állami szuverenitás korlátozásának ideológiája. Brüsszel most a jogállamisági mechanizmus doktrínája mentén akar velünk szemben eljárni, szankcionálni, büntetni. Ahogy a szovjetek betörtek ’56-ban Magyarországra, majd ’68-ban Prágába, semmibe véve az országok szuverenitását, önrendelkezési jogát, most Brüsszel akar rendelkezni felettünk és helyettünk arról, hogyan éljünk. Akkor a Brezsnyev-doktrínának megfelelően képmutató módon baráti segítségnyújtásra hivatkoztak, ma álszent arccal a jogállamiság védelmére. A szovjet segítségnyújtásnak az volt az ismérve, hogy senki sem kérte, de jött. Az unió beavatkozása is ilyen: senki sem kéri, mégis ránk erőltetnék.
A normalitás helyreállítása Brüsszelben a működés átláthatóságának megvalósításával és a jogállamisági mechanizmus doktrínájának eltörlésével tudna elkezdődni. Mert ez a jelenlegi brüsszeli cinikusan képmutató és diktatórikus működés, ez az őrület a 20. századi totalitárius rendszerek legújabb kiadása.
A szerző jogász
Magyar Hírlap
Mára a napnál is világosabban bebizonyosodott, az unió parlamenti képviselői és vezető tisztségviselői közül jó néhányan szinte egymással versengve pákosztos kecskeként degeszre tömték magukat a tilosban lelegelt káposztával, vagyis a tisztességtelen módon szerzett pénzekkel. A kiszivárgott információk szerint hatvan fő körül lehetnek a vesztegetésben érintettek, és a magyar baloldal uniós parlamenti képviselőire is rávetült a gyanú árnyéka, őket is megcsapta a korrupciós botrány szele.
Ennek ellenére az unió parlamentjének még szabadlábon lévő jeles képviselői mégis úgy gondolják, hogy ezek után is rájuk lehet bízni az unió ügyeit, pénzügyi dolgait. Én viszont másokkal együtt elképzelhetetlennek tartom, hogy éppen a kecskék gondoskodnának önzetlenül a káposzta megőrzéséről. Hiszen a brüsszeli elit jövőre remélhetőleg levitézlő kecskéinek telhetetlen étvágyát jól ismerjük.
Az unió történetében vörös fonalként húzódik végig egészen napjainkig a globális gazemberség, a gusztustalan kecsketermészet-jelenség, amely eredendő oka a szűnni nem akaró korrupciónak, csalásnak és visszaéléseknek. A nyugati és a hazai baloldal egyaránt szeretné meg nem történté tenni, de legalább is a feledés homályában tartani azt a skandalumot, amely 1999-ben alapjaiban rengette meg a brüsszeli elit és az uniós intézmények tisztességébe vetett bizalmat.
Huszonnégy évvel ezelőtt Édith Cresson szocialista francia uniós biztos korrupciós ügyén keresztül csalásokra, ügyviteli szabálytalanságokra, viruló nepotizmusra derült fény. Édith asszony bűnösségét az Európai Bíróság ugyan kimondta, de még pénzbírságot sem kellett fizetnie. Pedig az ügy nagyságrendjét jól mutatja, hogy a független szakértők jelentésének súlya alatt az egész Jacques Santer vezette Európai Bizottságnak le kellett mondania.
Úgy látszik, a luxemburgi bizottsági elnököknek nincsen szerencséjük korrupciós ügyekben, mert Santer is annak a nagyhercegségnek a polgára, amelyiknek Juncker. Bizonyára élénken emlékezünk még a nemzetközi szintű adókijátszás isiászos nagymesterére, az európai eszme megszemélyesített antitézisére, aki nem sokkal hivatalba lépését követően adóügyi botrányával sokkolta az európai közvéleményt.
Azonban az ellene benyújtott bizalmatlansági indítvány sajnos nem kapta meg a szükséges többséget (holló hollónak nem vájja ki a szemét), így megúszta a lemondást. Pedig oknyomozó újságírók feltárták, hogy miniszterelnökségének ideje alatt a miniállam adóhivatala ipari méretekben és rendszerszinten tette lehetővé multinacionális cégeknek, hogy más országokban keletkezett bevételeik után fizetendő adójukat – immár töredék mértékben – Luxemburgban fizessék be. Most már fel kell tennünk a költői kérdést, hogy uniós szinten jöhet-e egyáltalán Luxemburgból valami jó? Ugyanis a bukott Eva Kaili alelnöki helyére egy luxemburgi szocialista európai parlamenti képviselőt választottak.
Mindeközben az unió csalás elleni hivatala (OLAF) mintha nem is létezne. A hivatali apparátus a teljesítménykényszer nélküli busás javadalmazás birtokában boldogan heverészik édes semmittevésben. Érdemes, illetve inkább tanulságos megtekinteni az OLAF honlapját. A bevezető főoldalon magyar nyelven is fennen hirdeti: „Kivizsgálja az EU költségvetését károsító csalásokat, valamint az uniós intézményekben előforduló korrupciós cselekményeket és súlyos kötelezettségszegéseket, továbbá csalás elleni politikát dolgoz ki az Európai Bizottság számára.” Remek, gratulálok, tényleg jól kivizsgálták az elmúlt évtizedekben is a nagy semmit, mint ahogyan ezt a legutóbbit se. Akinek gratulálni lehet az a belga szövetségi ügyészség.
Az pedig már külön szegénységi bizonyítvány, hogy az Európai Unió Bizottsága saját maga számára nem képes csalás elleni politikát kidolgozni, ez egy másik uniós intézmény feladata. Látjuk is, hogy milyen sikerrel tette ezt az OLAF, milyen jó kis csalás elleni politika lehet az, amely mellett ilyen hatékonyan lehet korrupciós bűnszervezetet működtetni. Tényleg elképesztően profi egy társaság ez a brüsszeli elit, csak nem a szakmaiság területén, hanem a csalások, vesztegetések területén. Az már szinte említésre sem méltó és szimpla kicsinyességnek tűnhet, amikor azt kifogásolom, hogy ha az OLAF belső oldalait böngésszük, és az éves jelentéseket vagy más vizsgálati dokumentumokat szeretnénk elolvasni, azok már magyar nyelven nem érhetők el.
Ezért aztán mélységesen felháborító, hogy a züllött balliberális brüsszeli elit hazánkon átláthatóságot és korrupciómentességet kér számon, miközben ők maguk egy morálisan romlott rendszer részeként és fenntartóiként haszonélvezői az átláthatóság hiányának. A jelenség rámutat arra, hogy a brüsszeli rendszer velejéig züllött és igazságtalan, szétveri a társadalmi rendet, mert ha az elit következmények nélkül kijátszhatja a törvényeket, akkor az egész demokratikus rendszer alapjait ássa alá. Mindezeket pedig tetézve kifejlesztettek egy olyan mechanizmust, amely nem más, mint a társadalmakba történő beavatkozás stratégiája, a jogállamisági mechanizmus.
A jogállamisági mechanizmus lényege, hogy az Európai Unió Bizottsága visszatarthat a tagállamoktól uniós forrásokat, ha azok a bizottság szerint nem tartják be a jogállamisági követelményeket, amelyeket a csatlakozásukkor vállaltak, illetve amelyeket az uniós alapszerződés rögzít. Azonban ezek a követelmények taxatíve, részleteiben, jogi norma szintjén sehol sincsenek megfogalmazva. Ezért aztán a bizottság és a parlament kénye-kedve szerint tud ezekkel az elvi szinten megfogalmazott követelményekkel zsonglőrködni.
Így aztán óhatatlanul eszünkbe jut egy másik doktrína, a hírhedt bolsevik agytröszt nevével fémjelzett Brezsnyev-doktrína. Ugyanis a Szovjetunió virágkorában, a Brezsnyev-doktrína értelmében bármely szocialista ország belügyeibe be lehetett avatkozni a kommunista hatalom megvédése érdekében. Vagyis a beavatkozás nem volt más, mint az állami szuverenitás korlátozásának ideológiája. Brüsszel most a jogállamisági mechanizmus doktrínája mentén akar velünk szemben eljárni, szankcionálni, büntetni. Ahogy a szovjetek betörtek ’56-ban Magyarországra, majd ’68-ban Prágába, semmibe véve az országok szuverenitását, önrendelkezési jogát, most Brüsszel akar rendelkezni felettünk és helyettünk arról, hogyan éljünk. Akkor a Brezsnyev-doktrínának megfelelően képmutató módon baráti segítségnyújtásra hivatkoztak, ma álszent arccal a jogállamiság védelmére. A szovjet segítségnyújtásnak az volt az ismérve, hogy senki sem kérte, de jött. Az unió beavatkozása is ilyen: senki sem kéri, mégis ránk erőltetnék.
A normalitás helyreállítása Brüsszelben a működés átláthatóságának megvalósításával és a jogállamisági mechanizmus doktrínájának eltörlésével tudna elkezdődni. Mert ez a jelenlegi brüsszeli cinikusan képmutató és diktatórikus működés, ez az őrület a 20. századi totalitárius rendszerek legújabb kiadása.
A szerző jogász
Magyar Hírlap