Emlékezés a képzés indulásának 50. évfordulójára a Szegedi Egyetemen szeptember 24-én megrendezett konferencián. Felvételről.
 | Tisztelt Dékán úr, Professzor úr, Hölgyeim és Uraim! Örülök, hogy annyi év után itt lehetek Szegeden; köszönöm Szőnyi professzor úrnak a meghívást... Hát igen, ötven év nagy idő. Én a hetvenes évek legelején mint fiatal tanársegéd éppen Bloomingtonban voltam, ahol hungarológiát tanítottam az Indiana Egyetemen. (Hogy miként engedtek valakit 50 éve Nyugatra úgy, hogy cserébe ne kényszerítették volna semmilyen politikai feladatra, az is érdekes, de erről majd máskor.) |
Egy napon telefont kapok hazai egyetememről, Szegedről, melyben közlik, hogy un. „valutás képzés”, hungarológia indul, (magyarságtudomány, nép- ország- és kultúrismeret külföldi hallgatóknak) én pedig igyekezzek haza és kezdjem meg a szervezését. (Később, hazatérésem után kineveztek program igazgatónak, úgyhogy végül 1988-ig irányítottam a hamarosan induló képzést.) Örültem a hírnek, csupán annyit kérdeztem, hogy vannak-e már hallgatók és milyen nyelvűek; közölték, hogy még nincsenek.
Eldöntöttem, hogy ha lehet, még próbálok maradni egy kicsit, hallgatókat toborozni. 4-5 egyetemmel volt valamelyes kapcsolatom, őket kerestem meg először levélben, majd hármat érdeklődésük nyomán személyesen is. Ezzel el is dőlt, hogy a leendő hallgatók kezdetben amerikaiak lesznek. Jól ment a szervezés, bár nem mindenütt kérdések és kételyek nélkül.
Itt meg kell állnom egy pillanatra. Ismeretes, hogy az USA a 60-as, 70-es években fejlettségének, hatalmának, életszínvonalának, nagyjából a csúcsán állt, amit még a vietnámi sokk sem rendített meg, és ahol a nyilvános parkolókban a kisvárosokban még nem zárták az autókat. És mindenki azt mondott és írt, amit akart, és ahogy akarta. Mi viszont akkor kezdtük elérni a gulyáskommunizmust; általános cenzúra volt és főként az értelmiség körében öncenzúra, bár ezt sokan nem mindig érzékelték, hiszen másféle életet nem ismertek.
Mindez rányomta bélyegét a két ország fiataljainak életére, problémáira, kérdéseire, gondolkodására, még érzelmeire is, természetszerűleg pedig háttérismereteire, jelentősen eltérően a két országban. A mi szempontunkból a lényeg az, hogy nem lehetett nekik ugyanazt és ugyanúgy tanítani. Mindezt ottani tapasztalataimból már elég jól ismertem testközelből.
A kezdeti kétségeket Eugene J. Hamilton, a Saginaw Valley State College nemzetközi dékánja finoman fogalmazta meg egyetlen mondatban levelemre írt válaszlevelében: „After our experiences in developing programs in China and Japan, we feel that anything is possible.”
Végül jelentkezett megfelelő számú hallgató két nyugati parti egyetemről. Segítségemre volt többek között Éltető Lajos professzor, aki már sok-sok éve dolgozott Portlandban. (Érdekes, hogy magyarok nem voltak a jelentkezők között, sem akkor, sem a későbbiekben) Itthon némi tervezés, szervezés, tanterv- és tananyagkészítés, a tanári kar összeállítása után megindult a képzés. Kiderült, ha okoztak is buktatókat a fönt jelzett kulturális különbségek, ezek áthidalhatóak voltak és nem jelentettek különösebb bonyodalmakat. Voltak néhány hetes, néhány hónapos, majd féléves és éves programok is. Kezdetben alig tucatnyian, később több tucatnyian voltak a „jenkik” – magunk közt hívtuk így őket ezzel a nem pontos kifejezéssel. A tanárok részben az Angol Tanszék oktatóiból kerültek ki. Külön ügyeltünk a jenkiknek az elején mutatkozó szinte teljes tájékozatlanságára, ami bennünket és az országot illeti, megérteni és kezelni; a legtöbben gyorsan tanultak. Egyik kedvenc példám az a csinos néger lány volt, aki még a kurzus elején egyik órán felállt és megkérdezte, hogy Magyarország határos-e Afganisztánnal. Valami távoli logikaféleség is földerengett ebben, merthogy a Szovjetunió éppen ezidőtájt szállta meg Afganisztánt. De ettől kezdve javasoltam a rendszeres térképhasználatot.
Egy idő után egyre több volt a vendégelőadó, köztük későbbi és volt miniszterek, majd egy ízben meghívásra Göncz Árpád leendő köztársasági elnök is. Közben folytatódott a hallgatóság toborzása, itthon és külföldön. Voltunk Szőnyi kollégámmal Franciaországban, Cannes-ban, majd küldöttség ment Varsóba. Igy egy idő után néhány európai diák is csatlakozott a programhoz.
Külön figyelmet igényelt az un. home stay program megszervezése, mivel senki nem akarta kollégiumba tenni a gyerekeket. Méghozzá külön-külön, egymástól elválasztva őket, hogy tapasztalják meg az itteni életet és tanulják legalább kicsit a nyelvet. Ez a home stay a vártnál jobban sikerült. A fiatalok nagyon jól alkalmazkodtak, a szállásadók kedvükben jártak. „Szüleimnek”, ...illetve „fiamnak”, „lányomnak” titulálták egymást. Semmilyen konfliktust nem tapasztaltam.
Tartozom még a képzés céljaival; megkértek, hogy erről is szóljak néhány szót. Nos, külön kell néznünk a hazai célokat és az amerikaiakat. Az övék az akkor ébredező kíváncsiság volt az Amerikán kívüli világ iránt főként néhány nemzetközi képzést nyújtó egyetem részéről, mint a Lewis and Clark vagy a Portland State University, mindkettő a nyugati parton. Eleinte főleg innen jöttek a hallgatók, miután Portlandban meghívásra egyik nyáron tartottam egy néhány hetes bevezető kurzust.
Magyarországon kissé más volt a cél, ha ezt nem is hangoztatták nagyon. Ebben az időben kezdtek rájönni az elvtársak, hogy egyre inkább szükségük van nyugati valutára, azaz dollárra, amit különböző forrásokból szereztek be, így mi is hozzájárultunk egy kicsit. Persze a résztvevő tanárok, akiknek főként köszönhető volt, nem láttak belőle egy vasat sem, de hát akkor ez így tűnt természetesnek.
Az én célom nem ez volt. Szerettem volna segíteni – habár szerény eszközökkel – hogy Amerikában egy kicsit megismerjenek bennünket, kultúránkat, történelmünket, más szóval hogy kezdjük el a magyarságot rátenni a térképre, ez esetben főleg a jenkik számára. A célt a lehetőségünk szerint végül elértük. Például évekkel később megtudtam, hogy két volt tanítványom is bekerült a State Department-be, ami nekünk talán hasznunkra lehetett.
A Bölcsészkarral szemközti új épületben, az alagsorban kaptunk egy tágas termet, mellette egy apró igazgatói-tanári szobát. Ez volt az amerikai humornak köszönhető későbbi Dungeon, melyet aztán sokan így az elvtársak is használtak félig hivatalosan, nem ismerve pontosan a szó eredeti jelentését. (Föld alatti, börtöncella szerű sötét helyiség, várbörtön).
Hamarosan rájöttünk, hogy az angol nyelvűség komoly előnyt jelent, tekintve, hogy az elvtársak nemigen tudtak angolul (más nyelven se), így szabadabban beszélhettünk. Persze, már az elején megmondtam az oktató kollégáknak, hogy szó sem lehet az akkori kommunista-féle hazudozásról, torzításról és elhallgatásokról. Néhány példával a fiatalabbak kedvéért: a Budapest 1945-ös ostroma alatti több százezer nő megerőszakolása nyomán a megszokott módon „felszabadulásról” beszélni nem lehetett és nem is voltunk hajlandók, 56-ot ellenforradalomnak nevezni pedig kizárt volt. Irodalmi példa: Márait, akit akkor a magyar fiatalok nem ismerhettek, tilos volt a neve is, nos, őt bevettük a programba (persze nem az írottba). Azért előbb-utóbb kiszivárgott néhány dolog. Engem ki is rúgott a kari párttitkár, aki viszonylag rendes ember volt egyébként, aztán ki tudja miért, hamarosan visszavettek. A viszonylagos előadói szabadság elkezdte vonzani a helyi, sőt környékbeli vendégeket. Egy idő után a legtöbb órára zsúfolásig megtelt a Dungeon. Emlékszem, Szeged majdani első polgármestere is bejárt egy időben.
Ez már a 80-as évek közepén- vége felé volt, és a helyi rendszerváltoztatás előkészítésének első lépései közé tartozott. Nem tartozik közvetlenül a tárgyunkhoz, de itt találkoztak esténként a változás tényleges előkészítői, majd itt alakult meg a választást hamarosan megnyerő MDF első, ideiglenes szegedi elnöksége.
De látom, hogy az Elnök már az óráját nézi, hadd térjek ki röviden még egyetlen dologra. Egy idő után minden évben megszerveztük a tanulmányi kirándulást Erdélybe az amerikaiak részére, ami aztán mindig a program egyik fénypontja lett. Ez valóban szervezést kivánt, gondolják meg, Ceausescu Romániájába. Mert akkor az nem úgy ment, hogy beszállunk a buszba, és megyünk Romániába, főként, ha jenkiket viszünk.
Az első programunk volt talán a legnehezebb. Előtte kétszer bementem Erdélybe, hogy különböző emberekkel és intézményekkel tárgyaljak. Egyik segítőnk egy kitűnő kolozsvári egyetemi tanár volt. A döntő megbeszéléseim mégis a szamosújvári Securitate vezetőjével folytak, aki végül áldását adta rá, hogy „a helyszíneken tanulmányozhassuk a szocialista Románia vívmányait.” Még egy lakomára is meghívta a csoportot, hogy az országot jellemző bőséget demonstrálja. Ez végül rosszul sült el, de most nincs idő rá. Arról viszont sikerült eleve nem beszélni, hogy egyik úti célunk a közeli színmagyar Szék falu volt. Ez lett végül a fiatalok legnagyobb élménye. Titokban indultunk Szamosújvárról jóval sötétedés után. Lassú menetben, (máshogy nem is lehetett a sok kátyútól), éjfél felé értünk föl a falu kivilágítatlan főterére. Éppen szünet volt a táncházban, úgy látszott, ezernyi árny mozog a kiszűrődő sápadt fényben. A busz sofőrje ráirányította a reflektorokat a fiatalokból álló táncosokra, és soha nem látott kép tárult a szemünk elé, a jenkik szinte elaléltak a gyönyörűségtől. A tér tele volt egyforma gyönyörű színes népviseletbe öltözött lánnyal és legénnyel. De látszott, hogy a magyar kísérő tanárok sem láttak még ilyet. A székiek behívtak bennünket a táncházba, ahol hajnalig táncolni tanították az amerikai fiatalokat élőzene mellett.
Befejezni nem könnyű, de abba kell hagynom, mert látom, hogy az elnökségben ugyancsak nézegetik az óráikat. Túlléptem a kapott negyedórányi időmet, de remélem, hogy nem untattam Önöket nagyon. Köszönöm, hogy meghallgattak.
(A szerző nyugalmazott nagykövet.)
Eldöntöttem, hogy ha lehet, még próbálok maradni egy kicsit, hallgatókat toborozni. 4-5 egyetemmel volt valamelyes kapcsolatom, őket kerestem meg először levélben, majd hármat érdeklődésük nyomán személyesen is. Ezzel el is dőlt, hogy a leendő hallgatók kezdetben amerikaiak lesznek. Jól ment a szervezés, bár nem mindenütt kérdések és kételyek nélkül.
Itt meg kell állnom egy pillanatra. Ismeretes, hogy az USA a 60-as, 70-es években fejlettségének, hatalmának, életszínvonalának, nagyjából a csúcsán állt, amit még a vietnámi sokk sem rendített meg, és ahol a nyilvános parkolókban a kisvárosokban még nem zárták az autókat. És mindenki azt mondott és írt, amit akart, és ahogy akarta. Mi viszont akkor kezdtük elérni a gulyáskommunizmust; általános cenzúra volt és főként az értelmiség körében öncenzúra, bár ezt sokan nem mindig érzékelték, hiszen másféle életet nem ismertek.
Mindez rányomta bélyegét a két ország fiataljainak életére, problémáira, kérdéseire, gondolkodására, még érzelmeire is, természetszerűleg pedig háttérismereteire, jelentősen eltérően a két országban. A mi szempontunkból a lényeg az, hogy nem lehetett nekik ugyanazt és ugyanúgy tanítani. Mindezt ottani tapasztalataimból már elég jól ismertem testközelből.
A kezdeti kétségeket Eugene J. Hamilton, a Saginaw Valley State College nemzetközi dékánja finoman fogalmazta meg egyetlen mondatban levelemre írt válaszlevelében: „After our experiences in developing programs in China and Japan, we feel that anything is possible.”
Végül jelentkezett megfelelő számú hallgató két nyugati parti egyetemről. Segítségemre volt többek között Éltető Lajos professzor, aki már sok-sok éve dolgozott Portlandban. (Érdekes, hogy magyarok nem voltak a jelentkezők között, sem akkor, sem a későbbiekben) Itthon némi tervezés, szervezés, tanterv- és tananyagkészítés, a tanári kar összeállítása után megindult a képzés. Kiderült, ha okoztak is buktatókat a fönt jelzett kulturális különbségek, ezek áthidalhatóak voltak és nem jelentettek különösebb bonyodalmakat. Voltak néhány hetes, néhány hónapos, majd féléves és éves programok is. Kezdetben alig tucatnyian, később több tucatnyian voltak a „jenkik” – magunk közt hívtuk így őket ezzel a nem pontos kifejezéssel. A tanárok részben az Angol Tanszék oktatóiból kerültek ki. Külön ügyeltünk a jenkiknek az elején mutatkozó szinte teljes tájékozatlanságára, ami bennünket és az országot illeti, megérteni és kezelni; a legtöbben gyorsan tanultak. Egyik kedvenc példám az a csinos néger lány volt, aki még a kurzus elején egyik órán felállt és megkérdezte, hogy Magyarország határos-e Afganisztánnal. Valami távoli logikaféleség is földerengett ebben, merthogy a Szovjetunió éppen ezidőtájt szállta meg Afganisztánt. De ettől kezdve javasoltam a rendszeres térképhasználatot.
Egy idő után egyre több volt a vendégelőadó, köztük későbbi és volt miniszterek, majd egy ízben meghívásra Göncz Árpád leendő köztársasági elnök is. Közben folytatódott a hallgatóság toborzása, itthon és külföldön. Voltunk Szőnyi kollégámmal Franciaországban, Cannes-ban, majd küldöttség ment Varsóba. Igy egy idő után néhány európai diák is csatlakozott a programhoz.
Külön figyelmet igényelt az un. home stay program megszervezése, mivel senki nem akarta kollégiumba tenni a gyerekeket. Méghozzá külön-külön, egymástól elválasztva őket, hogy tapasztalják meg az itteni életet és tanulják legalább kicsit a nyelvet. Ez a home stay a vártnál jobban sikerült. A fiatalok nagyon jól alkalmazkodtak, a szállásadók kedvükben jártak. „Szüleimnek”, ...illetve „fiamnak”, „lányomnak” titulálták egymást. Semmilyen konfliktust nem tapasztaltam.
Tartozom még a képzés céljaival; megkértek, hogy erről is szóljak néhány szót. Nos, külön kell néznünk a hazai célokat és az amerikaiakat. Az övék az akkor ébredező kíváncsiság volt az Amerikán kívüli világ iránt főként néhány nemzetközi képzést nyújtó egyetem részéről, mint a Lewis and Clark vagy a Portland State University, mindkettő a nyugati parton. Eleinte főleg innen jöttek a hallgatók, miután Portlandban meghívásra egyik nyáron tartottam egy néhány hetes bevezető kurzust.
Magyarországon kissé más volt a cél, ha ezt nem is hangoztatták nagyon. Ebben az időben kezdtek rájönni az elvtársak, hogy egyre inkább szükségük van nyugati valutára, azaz dollárra, amit különböző forrásokból szereztek be, így mi is hozzájárultunk egy kicsit. Persze a résztvevő tanárok, akiknek főként köszönhető volt, nem láttak belőle egy vasat sem, de hát akkor ez így tűnt természetesnek.
Az én célom nem ez volt. Szerettem volna segíteni – habár szerény eszközökkel – hogy Amerikában egy kicsit megismerjenek bennünket, kultúránkat, történelmünket, más szóval hogy kezdjük el a magyarságot rátenni a térképre, ez esetben főleg a jenkik számára. A célt a lehetőségünk szerint végül elértük. Például évekkel később megtudtam, hogy két volt tanítványom is bekerült a State Department-be, ami nekünk talán hasznunkra lehetett.
A Bölcsészkarral szemközti új épületben, az alagsorban kaptunk egy tágas termet, mellette egy apró igazgatói-tanári szobát. Ez volt az amerikai humornak köszönhető későbbi Dungeon, melyet aztán sokan így az elvtársak is használtak félig hivatalosan, nem ismerve pontosan a szó eredeti jelentését. (Föld alatti, börtöncella szerű sötét helyiség, várbörtön).
Hamarosan rájöttünk, hogy az angol nyelvűség komoly előnyt jelent, tekintve, hogy az elvtársak nemigen tudtak angolul (más nyelven se), így szabadabban beszélhettünk. Persze, már az elején megmondtam az oktató kollégáknak, hogy szó sem lehet az akkori kommunista-féle hazudozásról, torzításról és elhallgatásokról. Néhány példával a fiatalabbak kedvéért: a Budapest 1945-ös ostroma alatti több százezer nő megerőszakolása nyomán a megszokott módon „felszabadulásról” beszélni nem lehetett és nem is voltunk hajlandók, 56-ot ellenforradalomnak nevezni pedig kizárt volt. Irodalmi példa: Márait, akit akkor a magyar fiatalok nem ismerhettek, tilos volt a neve is, nos, őt bevettük a programba (persze nem az írottba). Azért előbb-utóbb kiszivárgott néhány dolog. Engem ki is rúgott a kari párttitkár, aki viszonylag rendes ember volt egyébként, aztán ki tudja miért, hamarosan visszavettek. A viszonylagos előadói szabadság elkezdte vonzani a helyi, sőt környékbeli vendégeket. Egy idő után a legtöbb órára zsúfolásig megtelt a Dungeon. Emlékszem, Szeged majdani első polgármestere is bejárt egy időben.
Ez már a 80-as évek közepén- vége felé volt, és a helyi rendszerváltoztatás előkészítésének első lépései közé tartozott. Nem tartozik közvetlenül a tárgyunkhoz, de itt találkoztak esténként a változás tényleges előkészítői, majd itt alakult meg a választást hamarosan megnyerő MDF első, ideiglenes szegedi elnöksége.
De látom, hogy az Elnök már az óráját nézi, hadd térjek ki röviden még egyetlen dologra. Egy idő után minden évben megszerveztük a tanulmányi kirándulást Erdélybe az amerikaiak részére, ami aztán mindig a program egyik fénypontja lett. Ez valóban szervezést kivánt, gondolják meg, Ceausescu Romániájába. Mert akkor az nem úgy ment, hogy beszállunk a buszba, és megyünk Romániába, főként, ha jenkiket viszünk.
Az első programunk volt talán a legnehezebb. Előtte kétszer bementem Erdélybe, hogy különböző emberekkel és intézményekkel tárgyaljak. Egyik segítőnk egy kitűnő kolozsvári egyetemi tanár volt. A döntő megbeszéléseim mégis a szamosújvári Securitate vezetőjével folytak, aki végül áldását adta rá, hogy „a helyszíneken tanulmányozhassuk a szocialista Románia vívmányait.” Még egy lakomára is meghívta a csoportot, hogy az országot jellemző bőséget demonstrálja. Ez végül rosszul sült el, de most nincs idő rá. Arról viszont sikerült eleve nem beszélni, hogy egyik úti célunk a közeli színmagyar Szék falu volt. Ez lett végül a fiatalok legnagyobb élménye. Titokban indultunk Szamosújvárról jóval sötétedés után. Lassú menetben, (máshogy nem is lehetett a sok kátyútól), éjfél felé értünk föl a falu kivilágítatlan főterére. Éppen szünet volt a táncházban, úgy látszott, ezernyi árny mozog a kiszűrődő sápadt fényben. A busz sofőrje ráirányította a reflektorokat a fiatalokból álló táncosokra, és soha nem látott kép tárult a szemünk elé, a jenkik szinte elaléltak a gyönyörűségtől. A tér tele volt egyforma gyönyörű színes népviseletbe öltözött lánnyal és legénnyel. De látszott, hogy a magyar kísérő tanárok sem láttak még ilyet. A székiek behívtak bennünket a táncházba, ahol hajnalig táncolni tanították az amerikai fiatalokat élőzene mellett.
Befejezni nem könnyű, de abba kell hagynom, mert látom, hogy az elnökségben ugyancsak nézegetik az óráikat. Túlléptem a kapott negyedórányi időmet, de remélem, hogy nem untattam Önöket nagyon. Köszönöm, hogy meghallgattak.
(A szerző nyugalmazott nagykövet.)