 | Annak idején, amikor először merült föl komolyan az EU-csatlakozásunk kérdése, aztán a tárgyalások, majd a csatlakozás során, sőt a tagság első éveiben tele voltunk illúzióval, reménnyel, sőt meggyőződéssel, hogy tagságunk szinte automatikusan, ha nem is azonnal, de idővel megold számos problémát, melyek megoldására egymagában képtelen az ország. |
Egyik ilyen probléma volt és maradt a határon túli magyarság kérdése. Őshonos kisebbségek Európa számos országában vannak és elvárásaik vagy követeléseik is vannak szinte mindenütt, még a svédeknek is az ilyen szempontból példásnak tekintett Finnországban. Mi egyébként ritkábban használjuk a kifejezést, talán helyzetünk egyedi és kivételes volta miatt. Az őshonosság természetesen nálunk, azaz a Kárpát-medencében is fönnáll, a kivételes helyzet azonban nem ebből származik, hanem abból, hogy a kérdéses nemzetrészeket egytől egyig erőszakkal szakították el a mai „anyaországtól”. Így, ha tetszik, hungarikumról beszélünk: „Magyarország teljes egészében saját maga által van körülvéve”.
Most azonban nem területekről, hanem a rajtuk élő magyarokról van szó. Méghozzá nagy számú, milliós nagyságrendű emberről, és helyzetünk ennyiben is különbözik Európa legtöbb őshonos kisebbségétől és országától. A reményünk és az elvárásunk a csatlakozáskor az volt, és erre maga Antall József is többször utalt, hogy kisebbségbe került népcsoportjaink, kissé patetikusan: „nemzettársaink” kikerülnek szorongatott és méltatlan helyzetükből. Megtörtént-e ez? Nos, az esetleges látszat ellenére nyilvánvaló, hogy nem. Bizonyos látszatkönnyítésekre, főleg az elején, ha nem is kifejezetten a kisebbségek számára, hanem az összlakosság számára, és nem is a csatlakozás, hanem a rendszerváltozás révén, de sor került. Talán a leglátványosabb az utazás hirtelen jött lehetősége volt, de ez is kétes eredményekkel járt: míg az egyén számára felszabadulást hozott, a nemzeti kisebbség számára az önfelszámolás, a megszűnés, a vég kezdetét jelentette; rengetegen feladták otthonaikat, és a visszatérés szándéka és reménye nélkül távoztak.
Így ami a Trianont követő megszállóknak a be- és kitelepítésekkel, sőt az elüldözéssel egy évszázad alatt nem, vagy alig sikerült, hogy ti. megszabaduljanak a kisebbségektől, a harminc évvel ezelőtt kezdődött tömeges kivándorlással rohamléptekkel halad előre.
Minket azonban most nem az eltávozottak, hanem az otthon maradók érdekelnek, és az, hogy az Európai Unió hogyan viszonyul a helyzetükhöz.
Vegyük példának Erdélyt, ahol az elmúlt években, évtizedekben Székelyföld kivételével az összes nagyobb városban kisebbségbe szorultak a magyarok. (Marosvásárhely veszett el utoljára; sovány vigasz a bajban, hogy legutoljára sikerült magyar polgármestert választaniuk). Kolozsvárt például valaha a teljesen magyar Türr István utcában jó, ha egy vagy két magyar család él. Vég nélkül lehetne sorolni; a rendszerváltozás óta fél millió körüli Erdélyben a magyarok létszámának csökkenése. Az elvándorlás egyik oka a gazdaságin kívül az anyanyelvi jogok lábbal tiprása. A jogok papíron, azaz elvben nagyrészt megvannak, a gyakorlatban azonban szinte mindenütt szabotálják őket: az oktatásban, a kultúrában, a közigazgatásban, a szolgáltatásokban, a föliratokban és minden egyéb lehetséges területen. Hosszas küszködéssel lehetett elérni, hogy Kolozsvár határában és másutt kihelyezzék a magyar nyelvű helységnév-táblát. De ezt sem az EU-nak köszönhetjük.
Az EU szakértői és felelősei észre sem veszik a jogszabályok megkerülésével folytatott rendszeres jogsértéseket, vagy álszent módon nemzetállami jogkörbe utalják őket. Miközben kevésbé flagráns ügyekben folyamatosan beavatkoznak országok belügyeibe.
Vannak Erdélyben durvább esetek is. Ilyen például az a szélesebb nyilvánosságra jutott eset, melynek során évekig jogtalanul tartották börtönben Kézdivásárhely két ártatlan magyar polgárát, Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt. Nem létező összeesküvéssel vádolták őket, és több ízben megtagadták tőlük a jogi védelmet. Ha bárki, például egy magyar képviselő fölhozza a hasonló eseteket, valamely román képviselő azonnal támadásba lendül ellene a brüsszeli parlamentben. És miközben az EU évek óta folyamatosan a jogállamiságot kéri számon Magyarországon, a romániai durva jogsértések egyáltalán nem zavarják.
De vehetnénk példának a Felvidéket is, ahol megfosztják állampolgárságuktól azokat a magyarokat, akik merészelik fölvenni a magyar állampolgárságot. Ez nem csak magyarellenes, hanem EU-ellenes gyakorlat is, mert a kettős állampolgárság teljesen elfogadott és megszokott az EU-ban. De az EU a füle botját se mozdítja a súlyosan diszkriminatív rendelkezés ellen.
Még súlyosabb a Benes-dekrétumok esete, melynek értelmében a háború után közel negyedmillió magyart telepítettek ki erőszakkal az országból, és ezeket a dekrétumokat, miután Szlovákia már az EU tagjaként is megerősítette őket, az EU ezt is gyakorlatilag szó nélkül elfogadta. Folytathatnánk Malina Hedvig évekig tartó meghurcolásával és sok minden egyébbel, amiről nem tud a közvélemény, az EU pedig nem is akar tudni róluk.
Lehetne a többi utódállam helyzetéről is szólni, hiszen említettem a talán humorosnak szánt, de évszázados tragédiát rejtő mondást: Magyarország önmagával határos, egyetlenként a világon.
Nem mindenütt azonos a kisebbség helyzete. Ausztriában (bár ott is vannak hiányosságok és az EU ott is szemet húny fölöttük) legalább háborítatlanul és viszonylag jól élnek a kisebbségek; Szlovéniában és Horvátországban alkotmányba foglalva államalkotó tényezők a magyarok, csakhogy éppen ezekben az országokban már kevesen vannak, nem kell tartani tőlük. Szerbiával úgy tűnik, javulóban van a viszony (azzal együtt, hogy a Délvidéken továbbra is riasztó a magyarság fogyása – Szabadka is elvesztette valaha túlnyomó magyar többségét). Ukrajnában viszont éppen ezidőtájt rohamosan romlik a viszony, döntően a magyar nyelvű oktatás és a magyar nyelvhasználat ellehetetlenítése miatt. Az EU pedig itt is közömbös a legalább 150 ezres magyarság sorsa iránt, amit nem lehet azzal indokolni, hogy Ukrajna nem tagja az EU-nak. Minden esetre Kárpátalján kizárólag a magyar kormányra számíthatnak, amelynek viszont az ereje és a lehetősége önmagában kevés.
Lehetne több más országot vizsgálni, az egész kérdés – talán nem ide illő kifejezéssel - állatorvosi lova azonban a magyarság, pontosabban az elszakított területeken élő magyarság. Ezért nemzetpolitikánknak megfelelően döntően a mi feladatunk, hogy az Európai Unióban a lehetőségek szerint minden eszközzel föllépjünk az érdekükben. Az EU megmaradásának és fejlődésének egyik záloga a méltányos és igazságos kisebbségpolitika.
Pordány László
nyugalmazott nagykövet
Elhangzott Budapesten a Páneurópai konferencián,
2022. január 28-án.
Most azonban nem területekről, hanem a rajtuk élő magyarokról van szó. Méghozzá nagy számú, milliós nagyságrendű emberről, és helyzetünk ennyiben is különbözik Európa legtöbb őshonos kisebbségétől és országától. A reményünk és az elvárásunk a csatlakozáskor az volt, és erre maga Antall József is többször utalt, hogy kisebbségbe került népcsoportjaink, kissé patetikusan: „nemzettársaink” kikerülnek szorongatott és méltatlan helyzetükből. Megtörtént-e ez? Nos, az esetleges látszat ellenére nyilvánvaló, hogy nem. Bizonyos látszatkönnyítésekre, főleg az elején, ha nem is kifejezetten a kisebbségek számára, hanem az összlakosság számára, és nem is a csatlakozás, hanem a rendszerváltozás révén, de sor került. Talán a leglátványosabb az utazás hirtelen jött lehetősége volt, de ez is kétes eredményekkel járt: míg az egyén számára felszabadulást hozott, a nemzeti kisebbség számára az önfelszámolás, a megszűnés, a vég kezdetét jelentette; rengetegen feladták otthonaikat, és a visszatérés szándéka és reménye nélkül távoztak.
Így ami a Trianont követő megszállóknak a be- és kitelepítésekkel, sőt az elüldözéssel egy évszázad alatt nem, vagy alig sikerült, hogy ti. megszabaduljanak a kisebbségektől, a harminc évvel ezelőtt kezdődött tömeges kivándorlással rohamléptekkel halad előre.
Minket azonban most nem az eltávozottak, hanem az otthon maradók érdekelnek, és az, hogy az Európai Unió hogyan viszonyul a helyzetükhöz.
Vegyük példának Erdélyt, ahol az elmúlt években, évtizedekben Székelyföld kivételével az összes nagyobb városban kisebbségbe szorultak a magyarok. (Marosvásárhely veszett el utoljára; sovány vigasz a bajban, hogy legutoljára sikerült magyar polgármestert választaniuk). Kolozsvárt például valaha a teljesen magyar Türr István utcában jó, ha egy vagy két magyar család él. Vég nélkül lehetne sorolni; a rendszerváltozás óta fél millió körüli Erdélyben a magyarok létszámának csökkenése. Az elvándorlás egyik oka a gazdaságin kívül az anyanyelvi jogok lábbal tiprása. A jogok papíron, azaz elvben nagyrészt megvannak, a gyakorlatban azonban szinte mindenütt szabotálják őket: az oktatásban, a kultúrában, a közigazgatásban, a szolgáltatásokban, a föliratokban és minden egyéb lehetséges területen. Hosszas küszködéssel lehetett elérni, hogy Kolozsvár határában és másutt kihelyezzék a magyar nyelvű helységnév-táblát. De ezt sem az EU-nak köszönhetjük.
Az EU szakértői és felelősei észre sem veszik a jogszabályok megkerülésével folytatott rendszeres jogsértéseket, vagy álszent módon nemzetállami jogkörbe utalják őket. Miközben kevésbé flagráns ügyekben folyamatosan beavatkoznak országok belügyeibe.
Vannak Erdélyben durvább esetek is. Ilyen például az a szélesebb nyilvánosságra jutott eset, melynek során évekig jogtalanul tartották börtönben Kézdivásárhely két ártatlan magyar polgárát, Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt. Nem létező összeesküvéssel vádolták őket, és több ízben megtagadták tőlük a jogi védelmet. Ha bárki, például egy magyar képviselő fölhozza a hasonló eseteket, valamely román képviselő azonnal támadásba lendül ellene a brüsszeli parlamentben. És miközben az EU évek óta folyamatosan a jogállamiságot kéri számon Magyarországon, a romániai durva jogsértések egyáltalán nem zavarják.
De vehetnénk példának a Felvidéket is, ahol megfosztják állampolgárságuktól azokat a magyarokat, akik merészelik fölvenni a magyar állampolgárságot. Ez nem csak magyarellenes, hanem EU-ellenes gyakorlat is, mert a kettős állampolgárság teljesen elfogadott és megszokott az EU-ban. De az EU a füle botját se mozdítja a súlyosan diszkriminatív rendelkezés ellen.
Még súlyosabb a Benes-dekrétumok esete, melynek értelmében a háború után közel negyedmillió magyart telepítettek ki erőszakkal az országból, és ezeket a dekrétumokat, miután Szlovákia már az EU tagjaként is megerősítette őket, az EU ezt is gyakorlatilag szó nélkül elfogadta. Folytathatnánk Malina Hedvig évekig tartó meghurcolásával és sok minden egyébbel, amiről nem tud a közvélemény, az EU pedig nem is akar tudni róluk.
Lehetne a többi utódállam helyzetéről is szólni, hiszen említettem a talán humorosnak szánt, de évszázados tragédiát rejtő mondást: Magyarország önmagával határos, egyetlenként a világon.
Nem mindenütt azonos a kisebbség helyzete. Ausztriában (bár ott is vannak hiányosságok és az EU ott is szemet húny fölöttük) legalább háborítatlanul és viszonylag jól élnek a kisebbségek; Szlovéniában és Horvátországban alkotmányba foglalva államalkotó tényezők a magyarok, csakhogy éppen ezekben az országokban már kevesen vannak, nem kell tartani tőlük. Szerbiával úgy tűnik, javulóban van a viszony (azzal együtt, hogy a Délvidéken továbbra is riasztó a magyarság fogyása – Szabadka is elvesztette valaha túlnyomó magyar többségét). Ukrajnában viszont éppen ezidőtájt rohamosan romlik a viszony, döntően a magyar nyelvű oktatás és a magyar nyelvhasználat ellehetetlenítése miatt. Az EU pedig itt is közömbös a legalább 150 ezres magyarság sorsa iránt, amit nem lehet azzal indokolni, hogy Ukrajna nem tagja az EU-nak. Minden esetre Kárpátalján kizárólag a magyar kormányra számíthatnak, amelynek viszont az ereje és a lehetősége önmagában kevés.
Lehetne több más országot vizsgálni, az egész kérdés – talán nem ide illő kifejezéssel - állatorvosi lova azonban a magyarság, pontosabban az elszakított területeken élő magyarság. Ezért nemzetpolitikánknak megfelelően döntően a mi feladatunk, hogy az Európai Unióban a lehetőségek szerint minden eszközzel föllépjünk az érdekükben. Az EU megmaradásának és fejlődésének egyik záloga a méltányos és igazságos kisebbségpolitika.
Pordány László
nyugalmazott nagykövet
Elhangzott Budapesten a Páneurópai konferencián,
2022. január 28-án.