Elöljáróban némi „érzékenyítés”, azaz ráhangolás a témára néhány rövid tételben: A közelmúltban a Felvidékről közölt riportot a televízió, amelynek (nem véletlenül) magyar aspektusa is volt. Az egyik helyszín Levoca, melyet többször így ejtett a riporter: Levoka. Milyen ügyes, tudta, hogy idegen nevekben a c-t gyakran k-nak kell ejteni (lásd: Hercules, Dracula). Csakhogy a Levoca névben a c fölött van egy jel, egy un. hacsek, amely mutatja, hogy a szó kiejtése: Levocsa.
Mindez szóra alig érdemes. De az talán inkább, hogy valójában Lőcséről lett volna szó, melynek magyar nevét, azt hittem, mindenki tudja, aki olvasta mondjuk Mikszáth: Fekete város c. regényét, vagy Jókaitól a Lőcsei fehér asszonyt. Szerényebben szólva tud arról, hogy léteznek ilyen könyvek. A TV riporter nem tudja. (mellesleg a város lakossága Trianon idején nagyjából felerészben még magyar, tehát a Lőcse közismert név volt.)
Szintén a közelmúltban egy tv-riportban két városnév hangzott el: Rijeka és Fiume. Kiderült, hogy a riporter nem tudja, ugyanarról a városról van szó. Vagyis, hogy Rijeka magyar, pontosabban a magyarban használatos neve Fiume (volt). Nem is olyan régen fél évszázadon keresztül a magyar királyság integráns részeként. Nem kell ezt mindenkinek tudni, azonban a témával foglalkozó riporternek talán igen.
Ez szintén megtörtént, bár kissé régebben, de attól tartok ma is megtörténhetne. Egy ismerősöm Romániában járt, akitől hazatérte után megkérdeztem, melyik város tetszett neki, mire így válaszolt: Cluj Napoca. Így ejtve, j-vel. Úgy látszik, látta kiírva a térképen, vagy a város határában. Azóta semmin sem csodálkozom.
Tanár foglalkozású hősünk, (magyartanár az istenadta), Kassára utazott gyermekével. A kislány egy áruházban magyar beszédet hallott, hát megkérdezte az anyját, hogy lehet, hogy külföldön vagyunk, mégis magyarul beszélnek? Talán ők is Budapestről jöttek? Mire az anya: nem biztos. Lehet, hogy átjárnak Magyarországra vásárolni, és megtanultak magyarul, hogy tudjanak beszélni az eladókkal az ottani boltokban.
Nos, tisztelt olvasók, nagyjából valahol itt tartunk.
Kitűnő hetilapunk interjút készített Totális tájékozatlanság címmel neves egyetemi tanárunkkal, melyben a professzor az egyetemi hallgatók súlyos magyarságismereti hiányosságait taglalja. Egyik erre irányult fölmérésének eredményeit és tanulságait összegezve kijelenti: „Olyan mértékben hiányzik a magyarságukra vonatkozó kulturális ismeretük, mintha sohasem jártak volna általános iskolába, mintha soha sem tettek volna emelt szintű érettségit magyar irodalomból vagy történelemből ….” Nem tudják, hogy hol van például Gyula vagy Tokaj, esetleg Ormánság, vagy Kalotaszeg; száz hallgató közül egy sem ismerte föl a Rákóczi-induló dallamát; ötven diák közül egy tudott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen versre asszociál József Attila szobra a rakparton, miközben többségük eleve föl sem ismerte a szobrot. Harminc hallgatóból egyetlen egy sem tudott Arany Toldijára asszociálni a „Repül a nehéz kő” idézetről. És nem is tudták, miért repül a kő. Pedig attól vagyunk magyarok, hogy az ilyen idézeteket értelmezni tudjuk, hiszen egy németnek, vagy olasznak semmit sem mond a kifejezés – teszi hozzá a professzor.
Természetesen a föntiekhez hasonló, vagy ha lehet, még riasztóbb példákat százával sorolhatnánk, beleértve nemcsak a tájékozatlanságot, hanem a súlyos félretájékozottságot vagy tévedéseket is a fiatalok körében. Vannak is ilyen elrémisztő gyűjtemények, némelyik komoly fölmérésen alapszik. De többre lenne szükség, hogy jobban lássuk a bajt, főként nemcsak egyetemisták, hanem más csoportok, elsősorban a kevésbé iskolázottak körében, hiszen ők vannak többen az országban. Persze, előre megmondható, hogy még sokkal elképesztőbb eredményeket kapnánk. De egyúttal pontosabb képet nyernénk az oktatásról, a nevelésről, a tankönyvekről, a tanárok és mások munkájáról. Ez döntő fontosságú lenne, mert a tudatlanság nem önmagától keletkezik és többnyire nem a fiatalok hibájából éri el a tapasztalt méreteket.
Széleskörű fölmérések alapján meg kellene állapítani a „nemzeti tudatlanság” fokait, majd ennek alapján föltárni az okait. Ez önmagában hatalmas feladat, és ami az iskolát illeti, komoly hangsúlyváltásokra és új koncepcióra lenne szükség, ami az identitás-képző tárgyakat illeti. Itt pedig tananyag-beli és módszerbeli változtatásokról van szó, például hangsúllyal szerepeltetni kell a tantervben a pozsonyi csatától kezdve Rákóczi küzdelmein és Trianonon keresztül 56 jelentőségéig számos olyan tételt, ami többnyire sehogy, vagy néhány száraz mondatban szerepel a jelenlegi tantervekben és tankönyvekben. Kissé jobban vissza kell néznünk a közelmúltba is, hisz a nemzeti tudat mai hiánya jórészt onnan ered. A fél évszázados (kultur) politika magyar ügyekben is szándékosan tartotta sötétben a diákságot (a határokon kívül eső nemzettársainkat illetően pl. különösen), eltitkolva előlük szinte mindent és mindenkit, amire és akikre magyarként büszkék lehettek volna. Bizonyos kérdésekben, mint pl. 56 ügyében folyamatosan hazudtak neki. Nagymértékben hozzájárultak mindezzel a nemzettudat kialakulásának megakadályozásához.
A rombolás eredménye a mai napig velünk van, és mint az idézett professzor megjegyzi, „… A Z generáció már nem lesz fogékony a nemzettudatra, a nemzeti érzésre és a sokat emlegetett hazaszeretetre”. Lehangoló perspektíva. Természetesen nem csupán az iskolai oktatásról van szó. A kultúra, a tudomány, a művészetek, a film, a néptánc, az irodalom, a kommunikáció, a szórakoztatás, a sajtó, az internet (ez utóbbi mint a fiatalok számára legfontosabb eszköz és médium) számos területén határozott és összehangolt változtatásokat kellene tenni, hogy a hanyatlást megállítsuk, és megfordítsuk az el -nemzetlenités folyamatát. Nem kétséges, hatalmas feladatról beszélünk.
Vannak dicséretes nemzetépítő, vagy nyugodtan mondhatjuk: nemzetmentő kezdeményezések. Bár látszólag nem kapcsolódik témánkhoz közvetlenül, de ide tartozik az új, kormányzati családtámogatás. Az utolsó pillanatban indult (jobb később, mint soha), mert ha tovább fogyunk, akkor nemzettudatról sem lesz érdemes beszélni többé. Van már Magyarságkutató Intézet is (az ellenzék vehemens tiltakozása ellenére, de ez egy másik írás tárgya), valamint, ha lassan is, növekszik az olyan intézmények száma, melyek legalábbis részben identitásképzéssel foglalkoznak. Azonban mindez inkább tudományos jelentőségű, és egyelőre alig van hatással a fiatalok tömegeinek számottevő mértékben történő befolyásolására.
Sokkal nagyobb lehetne ilyen szempontból a film jelentősége – ezzel jónéhányan foglalkoztak a közelmúltban egyes médiumokban. Sajnos azonban azok a filmek, melyeket az állítólag megújult magyar filmgyártás produkál, nem töltenek be semmilyen nemzeti funkciót. Nem is nézik őket sokan. Jó történelmi filmekre lenne szükség, de a még el sem készült Hunyadi-filmmel kapcsolatban is bajok mutatkoznak. A belgrádi várban az idén fölállított Hunyadi szobor sem mutatja a nagy hadvezér és a várvédő magyarok hőstettét, mint ahogy elvárható lett volna. (Lehet, hogy művészi alkotás, de a legtöbb arra járó számára csupán egy torz pléhfigura.) Mintha kézenfekvő lehetőségeinkkel sem tudnánk (vagy nem is akarnánk?) élni.
Nem volt eddig szó arról, hogy tulajdonképpen mi is az a nemzettudat vagy identitás, nem is könnyű pontosan meghatározni, én pl. itt és most meg sem kisérelem. De annyi biztos, hogy van egy meghatározó érzelmi része. Világosan jelzik ezt a fogalmat leíró vagy körülvevő kifejezések is: honvágy, nemzeti érzés, hazaszeretet. Térjünk vissza pár szó erejéig az oktatásra. Amivel baj van, de egyáltalán nem az, amiről a politikai vádaskodás szól. A baj az identitást alakító tantárgyak tartalmával van (főként a magyar, benne a nyelvtan és az irodalom egyaránt, valamint a történelem, esetenként a földrajz), melyeket ráadásul többnyire ugyanazzal a módszerrel vagy megközelítéssel tanítanak (tisztelet a kivételeknek), mint mondjuk a kémiát vagy a biológiát, vagyis érzelemmentesen és objektivitásra törekedve, rosszabb esetben unottan és céltalanul. Egyik legújabb rossz élményem ezzel kapcsolatban Arany Walesi bárdok-jához kapcsolódik, melyet unokám nemrég tanult az iskolában. A tanár kívülről megtaníttatta a gyerekekkel az egész verset, de amikor láttam, hogy a mienk hogyan küszködik vele, nem tudva pl. hogy hova helyezze a hangsúlyokat, kérdeztem, majd megpróbáltam megmagyarázni néhány alapvető dolgot (körülmények, magyar párhuzamok, a vers célja, tanulság, stb.) Gyorsan kiderült, minderről semmit sem szólt a tanár, a gyerek pedig nem is értett semmit az egészből, csak bemagolta a verset. Azóta kiderült, hogy mindent igy tanulnak. Belenéztem a könyveibe, nagyjából ugyanebben a szellemben íródtak.
Még a néhány, un. hazafias versekkel sem erősítik a magyarságtudatot, meg sem kísérlik. Lenne még számtalan példám. Az ilyen módon történő oktatásra vezethető részben vissza pl. a 2005 decemberi népszavazás eredménye. És talán most a legdurvábban nyilvánul meg az identitás-hiány (a politikában látszik ez meg igen könnyen), amikor egyik pártunk ifjú vezére az elnökválasztási kampány során elment Romániába és az egyik román jelölt mellett, vagyis a magyar jelölt ellen kampányolt. Amikor hazajött, és itthon ezért elmarasztalták, egyszerűen nem értette, mit csinált rosszul. Vagy legalábbis úgy tett. Azóta két pártbeli kollégája is művelt valami hasonlót Szlovákiában. Tudjuk, hogy az intenció és a munició részben kivülről jön. De ahhoz, hogy működjön, hazai fogadó-készség is kell, az pedig csak nemzettudat híján lehetséges. Tessék elképzelni, mi lenne itt, ha ezek vagy ilyenek kezébe kerülne az ország irányítása. Azt hiszem, ennél egyértelműbben nem is jelezhetnénk az egészséges nemzettudat helyreállításának sürgősségét és fontosságát.
De reménykedjünk. Működik és egyre fejlődik a Lakiteleki Népfőiskola, a hazafias érzelmű fiatalság (és nem csak a fiatalság) nemzeti központja. Egyik barátunk mondta: ilyenből kell ötven vagy száz a Kárpát-medencében, és a nemzet jövője biztosítva lenne. Részben nyitott kapukat dönget. Az alapító és szellemi vezető Lezsák Sándor megkezdte a kárpát-medencei népfőiskola-hálózat fölépítését határon innen és túl. Most, 70-ik születésnapja táján csak azt kívánhatjuk neki (az ismételt gratuláció mellett), hogy folytassa Lakitelek hatalmas munkáját a lehetőségek határáig.
Áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet!
A szerző volt nagykövet, a Nemzeti Fórum külügyi szakértője.
Megjelent: Kalejdoszkóp, Kanada
Szintén a közelmúltban egy tv-riportban két városnév hangzott el: Rijeka és Fiume. Kiderült, hogy a riporter nem tudja, ugyanarról a városról van szó. Vagyis, hogy Rijeka magyar, pontosabban a magyarban használatos neve Fiume (volt). Nem is olyan régen fél évszázadon keresztül a magyar királyság integráns részeként. Nem kell ezt mindenkinek tudni, azonban a témával foglalkozó riporternek talán igen.
Ez szintén megtörtént, bár kissé régebben, de attól tartok ma is megtörténhetne. Egy ismerősöm Romániában járt, akitől hazatérte után megkérdeztem, melyik város tetszett neki, mire így válaszolt: Cluj Napoca. Így ejtve, j-vel. Úgy látszik, látta kiírva a térképen, vagy a város határában. Azóta semmin sem csodálkozom.
Tanár foglalkozású hősünk, (magyartanár az istenadta), Kassára utazott gyermekével. A kislány egy áruházban magyar beszédet hallott, hát megkérdezte az anyját, hogy lehet, hogy külföldön vagyunk, mégis magyarul beszélnek? Talán ők is Budapestről jöttek? Mire az anya: nem biztos. Lehet, hogy átjárnak Magyarországra vásárolni, és megtanultak magyarul, hogy tudjanak beszélni az eladókkal az ottani boltokban.
Nos, tisztelt olvasók, nagyjából valahol itt tartunk.
Kitűnő hetilapunk interjút készített Totális tájékozatlanság címmel neves egyetemi tanárunkkal, melyben a professzor az egyetemi hallgatók súlyos magyarságismereti hiányosságait taglalja. Egyik erre irányult fölmérésének eredményeit és tanulságait összegezve kijelenti: „Olyan mértékben hiányzik a magyarságukra vonatkozó kulturális ismeretük, mintha sohasem jártak volna általános iskolába, mintha soha sem tettek volna emelt szintű érettségit magyar irodalomból vagy történelemből ….” Nem tudják, hogy hol van például Gyula vagy Tokaj, esetleg Ormánság, vagy Kalotaszeg; száz hallgató közül egy sem ismerte föl a Rákóczi-induló dallamát; ötven diák közül egy tudott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen versre asszociál József Attila szobra a rakparton, miközben többségük eleve föl sem ismerte a szobrot. Harminc hallgatóból egyetlen egy sem tudott Arany Toldijára asszociálni a „Repül a nehéz kő” idézetről. És nem is tudták, miért repül a kő. Pedig attól vagyunk magyarok, hogy az ilyen idézeteket értelmezni tudjuk, hiszen egy németnek, vagy olasznak semmit sem mond a kifejezés – teszi hozzá a professzor.
Természetesen a föntiekhez hasonló, vagy ha lehet, még riasztóbb példákat százával sorolhatnánk, beleértve nemcsak a tájékozatlanságot, hanem a súlyos félretájékozottságot vagy tévedéseket is a fiatalok körében. Vannak is ilyen elrémisztő gyűjtemények, némelyik komoly fölmérésen alapszik. De többre lenne szükség, hogy jobban lássuk a bajt, főként nemcsak egyetemisták, hanem más csoportok, elsősorban a kevésbé iskolázottak körében, hiszen ők vannak többen az országban. Persze, előre megmondható, hogy még sokkal elképesztőbb eredményeket kapnánk. De egyúttal pontosabb képet nyernénk az oktatásról, a nevelésről, a tankönyvekről, a tanárok és mások munkájáról. Ez döntő fontosságú lenne, mert a tudatlanság nem önmagától keletkezik és többnyire nem a fiatalok hibájából éri el a tapasztalt méreteket.
Széleskörű fölmérések alapján meg kellene állapítani a „nemzeti tudatlanság” fokait, majd ennek alapján föltárni az okait. Ez önmagában hatalmas feladat, és ami az iskolát illeti, komoly hangsúlyváltásokra és új koncepcióra lenne szükség, ami az identitás-képző tárgyakat illeti. Itt pedig tananyag-beli és módszerbeli változtatásokról van szó, például hangsúllyal szerepeltetni kell a tantervben a pozsonyi csatától kezdve Rákóczi küzdelmein és Trianonon keresztül 56 jelentőségéig számos olyan tételt, ami többnyire sehogy, vagy néhány száraz mondatban szerepel a jelenlegi tantervekben és tankönyvekben. Kissé jobban vissza kell néznünk a közelmúltba is, hisz a nemzeti tudat mai hiánya jórészt onnan ered. A fél évszázados (kultur) politika magyar ügyekben is szándékosan tartotta sötétben a diákságot (a határokon kívül eső nemzettársainkat illetően pl. különösen), eltitkolva előlük szinte mindent és mindenkit, amire és akikre magyarként büszkék lehettek volna. Bizonyos kérdésekben, mint pl. 56 ügyében folyamatosan hazudtak neki. Nagymértékben hozzájárultak mindezzel a nemzettudat kialakulásának megakadályozásához.
A rombolás eredménye a mai napig velünk van, és mint az idézett professzor megjegyzi, „… A Z generáció már nem lesz fogékony a nemzettudatra, a nemzeti érzésre és a sokat emlegetett hazaszeretetre”. Lehangoló perspektíva. Természetesen nem csupán az iskolai oktatásról van szó. A kultúra, a tudomány, a művészetek, a film, a néptánc, az irodalom, a kommunikáció, a szórakoztatás, a sajtó, az internet (ez utóbbi mint a fiatalok számára legfontosabb eszköz és médium) számos területén határozott és összehangolt változtatásokat kellene tenni, hogy a hanyatlást megállítsuk, és megfordítsuk az el -nemzetlenités folyamatát. Nem kétséges, hatalmas feladatról beszélünk.
Vannak dicséretes nemzetépítő, vagy nyugodtan mondhatjuk: nemzetmentő kezdeményezések. Bár látszólag nem kapcsolódik témánkhoz közvetlenül, de ide tartozik az új, kormányzati családtámogatás. Az utolsó pillanatban indult (jobb később, mint soha), mert ha tovább fogyunk, akkor nemzettudatról sem lesz érdemes beszélni többé. Van már Magyarságkutató Intézet is (az ellenzék vehemens tiltakozása ellenére, de ez egy másik írás tárgya), valamint, ha lassan is, növekszik az olyan intézmények száma, melyek legalábbis részben identitásképzéssel foglalkoznak. Azonban mindez inkább tudományos jelentőségű, és egyelőre alig van hatással a fiatalok tömegeinek számottevő mértékben történő befolyásolására.
Sokkal nagyobb lehetne ilyen szempontból a film jelentősége – ezzel jónéhányan foglalkoztak a közelmúltban egyes médiumokban. Sajnos azonban azok a filmek, melyeket az állítólag megújult magyar filmgyártás produkál, nem töltenek be semmilyen nemzeti funkciót. Nem is nézik őket sokan. Jó történelmi filmekre lenne szükség, de a még el sem készült Hunyadi-filmmel kapcsolatban is bajok mutatkoznak. A belgrádi várban az idén fölállított Hunyadi szobor sem mutatja a nagy hadvezér és a várvédő magyarok hőstettét, mint ahogy elvárható lett volna. (Lehet, hogy művészi alkotás, de a legtöbb arra járó számára csupán egy torz pléhfigura.) Mintha kézenfekvő lehetőségeinkkel sem tudnánk (vagy nem is akarnánk?) élni.
Nem volt eddig szó arról, hogy tulajdonképpen mi is az a nemzettudat vagy identitás, nem is könnyű pontosan meghatározni, én pl. itt és most meg sem kisérelem. De annyi biztos, hogy van egy meghatározó érzelmi része. Világosan jelzik ezt a fogalmat leíró vagy körülvevő kifejezések is: honvágy, nemzeti érzés, hazaszeretet. Térjünk vissza pár szó erejéig az oktatásra. Amivel baj van, de egyáltalán nem az, amiről a politikai vádaskodás szól. A baj az identitást alakító tantárgyak tartalmával van (főként a magyar, benne a nyelvtan és az irodalom egyaránt, valamint a történelem, esetenként a földrajz), melyeket ráadásul többnyire ugyanazzal a módszerrel vagy megközelítéssel tanítanak (tisztelet a kivételeknek), mint mondjuk a kémiát vagy a biológiát, vagyis érzelemmentesen és objektivitásra törekedve, rosszabb esetben unottan és céltalanul. Egyik legújabb rossz élményem ezzel kapcsolatban Arany Walesi bárdok-jához kapcsolódik, melyet unokám nemrég tanult az iskolában. A tanár kívülről megtaníttatta a gyerekekkel az egész verset, de amikor láttam, hogy a mienk hogyan küszködik vele, nem tudva pl. hogy hova helyezze a hangsúlyokat, kérdeztem, majd megpróbáltam megmagyarázni néhány alapvető dolgot (körülmények, magyar párhuzamok, a vers célja, tanulság, stb.) Gyorsan kiderült, minderről semmit sem szólt a tanár, a gyerek pedig nem is értett semmit az egészből, csak bemagolta a verset. Azóta kiderült, hogy mindent igy tanulnak. Belenéztem a könyveibe, nagyjából ugyanebben a szellemben íródtak.
Még a néhány, un. hazafias versekkel sem erősítik a magyarságtudatot, meg sem kísérlik. Lenne még számtalan példám. Az ilyen módon történő oktatásra vezethető részben vissza pl. a 2005 decemberi népszavazás eredménye. És talán most a legdurvábban nyilvánul meg az identitás-hiány (a politikában látszik ez meg igen könnyen), amikor egyik pártunk ifjú vezére az elnökválasztási kampány során elment Romániába és az egyik román jelölt mellett, vagyis a magyar jelölt ellen kampányolt. Amikor hazajött, és itthon ezért elmarasztalták, egyszerűen nem értette, mit csinált rosszul. Vagy legalábbis úgy tett. Azóta két pártbeli kollégája is művelt valami hasonlót Szlovákiában. Tudjuk, hogy az intenció és a munició részben kivülről jön. De ahhoz, hogy működjön, hazai fogadó-készség is kell, az pedig csak nemzettudat híján lehetséges. Tessék elképzelni, mi lenne itt, ha ezek vagy ilyenek kezébe kerülne az ország irányítása. Azt hiszem, ennél egyértelműbben nem is jelezhetnénk az egészséges nemzettudat helyreállításának sürgősségét és fontosságát.
De reménykedjünk. Működik és egyre fejlődik a Lakiteleki Népfőiskola, a hazafias érzelmű fiatalság (és nem csak a fiatalság) nemzeti központja. Egyik barátunk mondta: ilyenből kell ötven vagy száz a Kárpát-medencében, és a nemzet jövője biztosítva lenne. Részben nyitott kapukat dönget. Az alapító és szellemi vezető Lezsák Sándor megkezdte a kárpát-medencei népfőiskola-hálózat fölépítését határon innen és túl. Most, 70-ik születésnapja táján csak azt kívánhatjuk neki (az ismételt gratuláció mellett), hogy folytassa Lakitelek hatalmas munkáját a lehetőségek határáig.
Áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet!
A szerző volt nagykövet, a Nemzeti Fórum külügyi szakértője.
Megjelent: Kalejdoszkóp, Kanada