Úgy tűnik, mintha az utóbbi időben fölgyorsult volna nyelvünk és használatának változása. Nagyjából a rendszerváltozás óta, vagyis attól kezdve, hogy szabad utat és nyilvánosságot kaptak a különféle, adott esetben egymással szöges ellentétben lévő gondolatok, életcélok, törekvések, életérzések, világnézetek, ideológiák.
Nem állítom, hogy a nyelv vagy a nyelvhasználat változásaiban, alakulásában alapvető vagy közvetlenül meghatározó szerepe volna bármiféle eszmének, világnézetnek, ideológiának. Hozzáteszem: szerencsénkre. De másrészt tény, hogy ilyenfajta hatások, ha áttételesen is, időnként megjelennek, és föl is ismerhetők. . Ha nem is a nyelv szerkezetében, az nem változik olyan könnyen, de a szóhasználat terén mindenképpen. Vegyük például a mai magyar (bal)liberalizmust, melynek egyik tulajdonsága, hogy ellensége a tradícióknak, a hagyománytiszteletnek és mindenfajta tekintélynek, szemben áll velük és nyíltan, áttételesen, sokszor alattomosan akadályozza érvényesülésüket. Ezért szinte minden törekvésében ott találjuk a tekintély leépítésének szándékát, az értékek nivellálását, melyet az élet lehetőleg minden területén igyekszik gyakorlatba ültetni. Különféle fokozatai és megnyilvánulásai szerint nevezhetjük tekintély-ellenességnek, egyenlőségesdinek, egalitarizmusnak, a hagyományos emberi viszonyok leépítésének, a korlátok leépítésének, és lehetnek markánsabb megfogalmazások is; mind-mind ugyanaz a társadalomátalakító ideológia és tevékenység része és ugyanabba az irányba mutat.
Már-már magától értetődő követelménnyé és életérzéssé fajultak olyan liberális elvárások, melyek meghatározzák vagy döntően befolyásolják a családban a gyermek és a szülők, vagy az iskolában a diák és a tanár viszonyát. Mindkettőben jórészt megszűnt vagy megszűnőben van, sőt túlhaladottnak minősül a hagyományos tisztelet megadása a gyermek részéről, illetve károsnak, akár büntetendőnek az elvárása és adott esetben kikényszerítése a szülő vagy a tanár részéről. Ez utóbbival lehetett ugyan visszaélni is, a tanári körmöst vagy a kukoricára térdepeltetést pl. én sem tartottam helyesnek, de a szülők-tanárok manapság gyakori büntetlen lehülyézése és adott esetben bántalmazás sem tűnik semmivel helyesebbnek.
A szélsőségesen liberális (rög)eszmék kisebb-nagyobb szünetekkel legalább 150 éve fertőzik a magyar közéletet, néha drasztikusan és durván, néha lassan és alig észrevehetően, de hatékonyan befolyásolva többek között a politikát, az erkölcsöt, a kultúrát, a művészetet, és mindezek nyomán a közgondolkodást, és amire talán kevesen gondolnának - a nyelvet: egyik legnagyobb kincsünket, magyar anyanyelvünket.
A tekintély leépülésének talán nem a leglátványosabb, de nagyon jellemző áttételes vetülete néhány nyelvi fejlemény. Példaként vessünk futó pillantást mindössze két szavunk: a szia és a csókolom használatára, valamint a tegeződés-magázódás ezzel összefüggő alakulására, illetve mostani helyzetére. Sokak számára ezek talán nem, vagy alig észrevehetőek, idősebbeknek, valamint külföldről hosszabb idő után hazatérőknek viszont annál inkább föltűnnek; sokan közülük elképednek és megrőkönyödnek.
A szia (ritkább változatokban: szevasz, szervusz stb., továbbá rokonai: a helló, csaó, stb.) manapság úgy röpköd – jelesül pl. a bolti eladók és a bevásárlók közti kommunikációban – mint Szent Márk téren a galambok, ahogy egyik nyelvkönyv írónk mondta az angol get szóval kapcsolatban. Ez természetesen együtt jár az általános tegeződéssel, és nem is lenne ebben semmi különös vagy meglepő, kivéve két dolgot. Az egyik az, hogy a kuncsaft belépéskor eleve így köszön (ha köszön) a számára rendszerint ismeretlen boltosnak és viszont. A másik, hogy ez nem csak az egészen fiatalok körében, illetve között dívik, mint korábban; jelentősen tolódik ki, továbbá elmosódik a korhatár. Megkérdeztem egyik ismerősömet, aki sokat forgolódik különböző korcsoportok körében, hogy szerinte hány éves korig megy ez a kölcsönös sziázás és automatikus tegeződés. Nem foglalkoztam vele, mondta jellemzően, majd kis gondolkodás után – hát úgy 30-40 évesig. Már ez is meglepő, de még érdekesebb, hogy az illető elmúlt 40 éves, és többször tanúja voltam az említett „sziázásának”, amit mindig természetesnek vett és ugyanúgy viszonzott a másik fél.
Egy szóval mindenfajta meggondolás, kortól, nemtől, ismeretségtől és helyzettől függetlenül egyre inkább tegezik egymást az emberek. Néha ez egyoldalú. Letegez bennünket szóban a tv-ben meginterjúvolt személy, írásban valamely fölirat vagy instrukció. Letegezi a hallgatóságát (köztük a 60-70-80 éveseket) megszólító politikus és így tovább.
És most néhány szó a csókolom-ról, annál inkább, mert az általános sziázással szemben itt egyértelmű a szándékosság. Ne foglalkozzunk a családon belüli, szülő-gyermek közötti változásáról, bár éppen elég érdekes ez is. De van még két területe a használatának. Mindkét esetben a hagyomány mellett a kellő, helyénvaló és elvárható tiszteletet fejezi ill. fejezte ki. Az egyik nyilvánvalóan a nőnek a férfi által történő köszöntése. Jó magyar köszöntés, függetlenül attól, hogy már régen szó sincs eredeti jelentéséről, vagy talán éppen ezért. Az erre való utalások (kezét/kezit csókolom, kézcsókom, csókolom a kezét stb.) jórészt megszűntek és különben sem gondolom, hogy eleve szó szerint értelmezték volnaí őket. Egy időben azt hozták föl ellene, hogy német eredetű („kisztihand”), de hát tele van nyelvünk német eredetű szavakkal; ezzel itt nem foglalkoznék.
Nos, ez a csókolom nem is olyan régen még annyira általános és magától értetődő volt, hogy kifejezetten durvának éreztük, amikor kollegámmal először voltunk fültanúi annak, hogy egy férfi jó napottal szólított meg egy hozzá hasonló korú hölgyet. Azóta jelentős a változás, egyre több férfi jónapotozik bárkinek nemtől és kortól függetlenül, én pedig mára kissé elbizonytalanodtam. Valamelyest „haladni” próbálva a korral egyre gyakrabban kerülök kisértésbe, hogy jobb meggyőződésem ellenére – részben éppen az illető hölgy gyanított elvárásához alkalmazkodva - én is jónapottal köszönjek-e.
De sokkal nagyobb a jónapot (úgy tűnik végleges) térnyerése a csókolommal szemben a közoktatásban, konkrétan az általános iskolában, ahol az előbbi gyakorlatilag kiszorította és fölváltotta az utóbbit. Méghozzá meglepően rövid idő leforgása alatt: néhány év alatt ment végbe a folyamat. Sejteni lehet, hogy kik kezdeményezték, és nem tudom, hogy vidéken is teljesen végbement-e már. De mindössze néhány év külföldi tartózkodást követően meglepve tapasztalom, hogy a jónapot kisdiák és mindenki más között – legalábbis a gyerekek részéről és az általam ismert körökben – teljesen általánossá vált.
Kissé bizarrnak tartom, hogy a kisdiákok az iskolában és azon kívül korukhoz szerintem nem illő módon jónapotoznak a tanároknak, a szülőknek és nekünk nagyszülőknek is. További kérdés, hogy többé-kevésbé ennek megfelelő a tisztelet foka és számtalan megnyilvánulása is.
De talán nincs minden veszve: néha még fölcsillan a tiszteletnek a szóban forgó nyelvi jele. Bár nem tudom, hogy valamilyen figyelmeztetés nyomására-e, de a minap unokám egyik osztálytársa széles mosollyal a következővel nyitott be hozzánk: csókolom, Laci bácsi. Lehet, hogy képtelen vagyok haladni a korral, mert ez nekem - gyermekektől - továbbra is természetesebb, mint a nemlétező és szerintem nem is kívánatos, egyenlősdit erőltető jónapot.
Nos, egyelőre ennyit; mintegy bevezetésképpen. Néhány, talán súlyosabb példa bemutatására legközelebb fog sor kerülni.
Pordány László
a nyelvtudomány kandidátusa
korábbi nagykövet
Már-már magától értetődő követelménnyé és életérzéssé fajultak olyan liberális elvárások, melyek meghatározzák vagy döntően befolyásolják a családban a gyermek és a szülők, vagy az iskolában a diák és a tanár viszonyát. Mindkettőben jórészt megszűnt vagy megszűnőben van, sőt túlhaladottnak minősül a hagyományos tisztelet megadása a gyermek részéről, illetve károsnak, akár büntetendőnek az elvárása és adott esetben kikényszerítése a szülő vagy a tanár részéről. Ez utóbbival lehetett ugyan visszaélni is, a tanári körmöst vagy a kukoricára térdepeltetést pl. én sem tartottam helyesnek, de a szülők-tanárok manapság gyakori büntetlen lehülyézése és adott esetben bántalmazás sem tűnik semmivel helyesebbnek.
A szélsőségesen liberális (rög)eszmék kisebb-nagyobb szünetekkel legalább 150 éve fertőzik a magyar közéletet, néha drasztikusan és durván, néha lassan és alig észrevehetően, de hatékonyan befolyásolva többek között a politikát, az erkölcsöt, a kultúrát, a művészetet, és mindezek nyomán a közgondolkodást, és amire talán kevesen gondolnának - a nyelvet: egyik legnagyobb kincsünket, magyar anyanyelvünket.
A tekintély leépülésének talán nem a leglátványosabb, de nagyon jellemző áttételes vetülete néhány nyelvi fejlemény. Példaként vessünk futó pillantást mindössze két szavunk: a szia és a csókolom használatára, valamint a tegeződés-magázódás ezzel összefüggő alakulására, illetve mostani helyzetére. Sokak számára ezek talán nem, vagy alig észrevehetőek, idősebbeknek, valamint külföldről hosszabb idő után hazatérőknek viszont annál inkább föltűnnek; sokan közülük elképednek és megrőkönyödnek.
A szia (ritkább változatokban: szevasz, szervusz stb., továbbá rokonai: a helló, csaó, stb.) manapság úgy röpköd – jelesül pl. a bolti eladók és a bevásárlók közti kommunikációban – mint Szent Márk téren a galambok, ahogy egyik nyelvkönyv írónk mondta az angol get szóval kapcsolatban. Ez természetesen együtt jár az általános tegeződéssel, és nem is lenne ebben semmi különös vagy meglepő, kivéve két dolgot. Az egyik az, hogy a kuncsaft belépéskor eleve így köszön (ha köszön) a számára rendszerint ismeretlen boltosnak és viszont. A másik, hogy ez nem csak az egészen fiatalok körében, illetve között dívik, mint korábban; jelentősen tolódik ki, továbbá elmosódik a korhatár. Megkérdeztem egyik ismerősömet, aki sokat forgolódik különböző korcsoportok körében, hogy szerinte hány éves korig megy ez a kölcsönös sziázás és automatikus tegeződés. Nem foglalkoztam vele, mondta jellemzően, majd kis gondolkodás után – hát úgy 30-40 évesig. Már ez is meglepő, de még érdekesebb, hogy az illető elmúlt 40 éves, és többször tanúja voltam az említett „sziázásának”, amit mindig természetesnek vett és ugyanúgy viszonzott a másik fél.
Egy szóval mindenfajta meggondolás, kortól, nemtől, ismeretségtől és helyzettől függetlenül egyre inkább tegezik egymást az emberek. Néha ez egyoldalú. Letegez bennünket szóban a tv-ben meginterjúvolt személy, írásban valamely fölirat vagy instrukció. Letegezi a hallgatóságát (köztük a 60-70-80 éveseket) megszólító politikus és így tovább.
És most néhány szó a csókolom-ról, annál inkább, mert az általános sziázással szemben itt egyértelmű a szándékosság. Ne foglalkozzunk a családon belüli, szülő-gyermek közötti változásáról, bár éppen elég érdekes ez is. De van még két területe a használatának. Mindkét esetben a hagyomány mellett a kellő, helyénvaló és elvárható tiszteletet fejezi ill. fejezte ki. Az egyik nyilvánvalóan a nőnek a férfi által történő köszöntése. Jó magyar köszöntés, függetlenül attól, hogy már régen szó sincs eredeti jelentéséről, vagy talán éppen ezért. Az erre való utalások (kezét/kezit csókolom, kézcsókom, csókolom a kezét stb.) jórészt megszűntek és különben sem gondolom, hogy eleve szó szerint értelmezték volnaí őket. Egy időben azt hozták föl ellene, hogy német eredetű („kisztihand”), de hát tele van nyelvünk német eredetű szavakkal; ezzel itt nem foglalkoznék.
Nos, ez a csókolom nem is olyan régen még annyira általános és magától értetődő volt, hogy kifejezetten durvának éreztük, amikor kollegámmal először voltunk fültanúi annak, hogy egy férfi jó napottal szólított meg egy hozzá hasonló korú hölgyet. Azóta jelentős a változás, egyre több férfi jónapotozik bárkinek nemtől és kortól függetlenül, én pedig mára kissé elbizonytalanodtam. Valamelyest „haladni” próbálva a korral egyre gyakrabban kerülök kisértésbe, hogy jobb meggyőződésem ellenére – részben éppen az illető hölgy gyanított elvárásához alkalmazkodva - én is jónapottal köszönjek-e.
De sokkal nagyobb a jónapot (úgy tűnik végleges) térnyerése a csókolommal szemben a közoktatásban, konkrétan az általános iskolában, ahol az előbbi gyakorlatilag kiszorította és fölváltotta az utóbbit. Méghozzá meglepően rövid idő leforgása alatt: néhány év alatt ment végbe a folyamat. Sejteni lehet, hogy kik kezdeményezték, és nem tudom, hogy vidéken is teljesen végbement-e már. De mindössze néhány év külföldi tartózkodást követően meglepve tapasztalom, hogy a jónapot kisdiák és mindenki más között – legalábbis a gyerekek részéről és az általam ismert körökben – teljesen általánossá vált.
Kissé bizarrnak tartom, hogy a kisdiákok az iskolában és azon kívül korukhoz szerintem nem illő módon jónapotoznak a tanároknak, a szülőknek és nekünk nagyszülőknek is. További kérdés, hogy többé-kevésbé ennek megfelelő a tisztelet foka és számtalan megnyilvánulása is.
De talán nincs minden veszve: néha még fölcsillan a tiszteletnek a szóban forgó nyelvi jele. Bár nem tudom, hogy valamilyen figyelmeztetés nyomására-e, de a minap unokám egyik osztálytársa széles mosollyal a következővel nyitott be hozzánk: csókolom, Laci bácsi. Lehet, hogy képtelen vagyok haladni a korral, mert ez nekem - gyermekektől - továbbra is természetesebb, mint a nemlétező és szerintem nem is kívánatos, egyenlősdit erőltető jónapot.
Nos, egyelőre ennyit; mintegy bevezetésképpen. Néhány, talán súlyosabb példa bemutatására legközelebb fog sor kerülni.
Pordány László
a nyelvtudomány kandidátusa
korábbi nagykövet