Tehát. Lakitelek, 1987. szeptember 27-én. Lezsák Sándor a korábbiaknál is élesebben, renitensebben fogalmaz bevezetésében. „Barátaim! Nagy László szavait hívom ide: »Torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül«. Az újabb torokra mért ütés végzetes, önmegsemmisítő lehet.
Emiatt félek a politikától […] Félek a népet ámító politikus paranoid hajlamától, a kitenyésztett eszközemberektől, a rejtőzködő beavatkozástól, a tehetetlenségtől, a tájékozatlanságtól, félek a gyáva politikustól, a csicsergő elméletektől […] a provokációtól, a rémhírek képződésétől, a valóságot megtagadó bűntudatkeltő kampányoktól: félek a rossz politikától.”
Megszakítom az idézést. Megjegyzem zárójelben, mintha a mai ellenzékről írt volna Lezsák 34 évvel ezelőtt. Még a tolakodó tehetetlenség is ráillik a balliberális katyvaszra, mert mínuszember, inaktív, vagy ha tesz valamit, az agresszívan negatív cselekvés: az építkezés, az alkotás akadályozása.
De még a föntebbieknél is súlyosabb szavakat mondott: „Tudjuk, érezzük, erkölcsi tartásban, hitben, anyagi javakban, közösségi gondolkodásban, a politika iránti bizalomban megrokkant az ország. Nem tudtunk mi […] elegendő lélekszámban megszületni, fölnevelkedni, tanulni, családot alapítani, élni, dolgozni, nemzeti sajátosságainkat kibontakoztatni. Ahogy élünk, ahogy mi vagyunk itthon, Csoóri Sándor szavaival: beteg lelkületű ország.”
Hát nem ezekre a népet sújtó, a magyarságtól idegen bajok megszüntetésére törekszik a mai keresztény-konzervatív vezetés? De ami legalább ilyen fontos lezsáki gondolat: „Ilyen állapotban elszakított vagy elszakadt testvéreinket sem vagyunk képesek megtartani, védelmezni.”
Néhány mondatban példátlan élességgel fogalmazta meg azokat a gondokat, bajokat, amelyeket a kommunista uralom szakajtott ránk. És amelyeket a mai balliberális ellenzék megújrázni óhajt. És 1990 előtt hangosan meghirdeti a határon túli magyarokkal való törődés szükségességét! Amiért az úttörőinek ama időkben üldöztetés járt: Németh Géza és Szíj Rezső lelkészeknek többek között. Fekete Gyula volt az első fölszólaló. Alapgondolata: hogy olyan értelemben a haladás híve a jelenlévők tábora, amennyiben „a mindenfajta kiszolgáltatottság oldása, lazítása, megszüntetése” a célja. És magát a szocializmust is képlékeny, voltaképpen nem létező fogalomnak tartja, mert sokféleképpen értelmezzük, mindenki a maga módján, és „annyiféle manipuláció maszatolta be ezt a fogalmat”.
Fekete Gyula fölmondott a fordulat éve (1948–1949) után ránk szakadt szocializmusnak. Pozsgay Imre pedig a Népfront elnökeként (ez volt a vakvágány) mindenekelőtt önkritikát gyakorolt, vagyis lényegében nivellálta kommunista múltját és vele a kommunizmust is. Vigyázat! Nem 1990 után, hanem még a szovjet megszállás idején. Az ő gondolatmenetét is a nemzet sorsa, jövője, a nemzeti önismeret szükségessége, a nemzettudat igenlése és a nemzetet gyalázás elhárítása jellemezte.
Bihari Mihály ugyanazt fogalmazta meg lényegében, amit Pozsgay. „Úgy tűnik, hogy 140 évvel ezelőtt Eötvös írásának megjelenése után, ma ugyanott tartunk […], hogy jelen helyzetében hazánk nem maradhat. […] Mert a szocializmus válságban van. […] A demokrácia pózában egy történelmileg intézményesült diktatórikus politikai rendszer tetszeleg.” Kerek perec aktualizálja az 1943–44 telén manifesztált Szekfű Gyula-i gondolatot: „valahol utat vesztettünk.” Itt még a Szekfű Gyula-idézet időpontja is korszakkritika, hiszen a német megszállás előtti időszak, a nyilas rémuralmat megelőző katasztrófakorszak bekövetkeztéről van szó. Magyarul szólva Bihari Mihály ama rettenetes, vészterhes időkhöz hasonlította 1987-et.
Demokrata
Megszakítom az idézést. Megjegyzem zárójelben, mintha a mai ellenzékről írt volna Lezsák 34 évvel ezelőtt. Még a tolakodó tehetetlenség is ráillik a balliberális katyvaszra, mert mínuszember, inaktív, vagy ha tesz valamit, az agresszívan negatív cselekvés: az építkezés, az alkotás akadályozása.
De még a föntebbieknél is súlyosabb szavakat mondott: „Tudjuk, érezzük, erkölcsi tartásban, hitben, anyagi javakban, közösségi gondolkodásban, a politika iránti bizalomban megrokkant az ország. Nem tudtunk mi […] elegendő lélekszámban megszületni, fölnevelkedni, tanulni, családot alapítani, élni, dolgozni, nemzeti sajátosságainkat kibontakoztatni. Ahogy élünk, ahogy mi vagyunk itthon, Csoóri Sándor szavaival: beteg lelkületű ország.”
Hát nem ezekre a népet sújtó, a magyarságtól idegen bajok megszüntetésére törekszik a mai keresztény-konzervatív vezetés? De ami legalább ilyen fontos lezsáki gondolat: „Ilyen állapotban elszakított vagy elszakadt testvéreinket sem vagyunk képesek megtartani, védelmezni.”
Néhány mondatban példátlan élességgel fogalmazta meg azokat a gondokat, bajokat, amelyeket a kommunista uralom szakajtott ránk. És amelyeket a mai balliberális ellenzék megújrázni óhajt. És 1990 előtt hangosan meghirdeti a határon túli magyarokkal való törődés szükségességét! Amiért az úttörőinek ama időkben üldöztetés járt: Németh Géza és Szíj Rezső lelkészeknek többek között. Fekete Gyula volt az első fölszólaló. Alapgondolata: hogy olyan értelemben a haladás híve a jelenlévők tábora, amennyiben „a mindenfajta kiszolgáltatottság oldása, lazítása, megszüntetése” a célja. És magát a szocializmust is képlékeny, voltaképpen nem létező fogalomnak tartja, mert sokféleképpen értelmezzük, mindenki a maga módján, és „annyiféle manipuláció maszatolta be ezt a fogalmat”.
Fekete Gyula fölmondott a fordulat éve (1948–1949) után ránk szakadt szocializmusnak. Pozsgay Imre pedig a Népfront elnökeként (ez volt a vakvágány) mindenekelőtt önkritikát gyakorolt, vagyis lényegében nivellálta kommunista múltját és vele a kommunizmust is. Vigyázat! Nem 1990 után, hanem még a szovjet megszállás idején. Az ő gondolatmenetét is a nemzet sorsa, jövője, a nemzeti önismeret szükségessége, a nemzettudat igenlése és a nemzetet gyalázás elhárítása jellemezte.
Bihari Mihály ugyanazt fogalmazta meg lényegében, amit Pozsgay. „Úgy tűnik, hogy 140 évvel ezelőtt Eötvös írásának megjelenése után, ma ugyanott tartunk […], hogy jelen helyzetében hazánk nem maradhat. […] Mert a szocializmus válságban van. […] A demokrácia pózában egy történelmileg intézményesült diktatórikus politikai rendszer tetszeleg.” Kerek perec aktualizálja az 1943–44 telén manifesztált Szekfű Gyula-i gondolatot: „valahol utat vesztettünk.” Itt még a Szekfű Gyula-idézet időpontja is korszakkritika, hiszen a német megszállás előtti időszak, a nyilas rémuralmat megelőző katasztrófakorszak bekövetkeztéről van szó. Magyarul szólva Bihari Mihály ama rettenetes, vészterhes időkhöz hasonlította 1987-et.
Demokrata