Mottó: „...ez mindenre jó”
Az idős plébános szekrényének tetején ott sorakoztak az ágyas pálinkák. Az egyik üvegre az volt írva, hogy „fejfájásra”, a másikra „megfázás ellen”, a harmadikra „gyomorbántalmak esetén”. Mikor a „gyógypálinkák” receptjeit kérték a vendégei, átadott egy viseltes papírt erdei gyümölcsök, gyógynövények neveivel.
És a többié? – kérdezték tőle értetlenkedve. Mindegyikben ugyanaz van... Ez mindenre jó! – felelte a pap.
Az idős plébános szekrényének tetején ott sorakoztak az ágyas pálinkák. Az egyik üvegre az volt írva, hogy „fejfájásra”, a másikra „megfázás ellen”, a harmadikra „gyomorbántalmak esetén”. Mikor a „gyógypálinkák” receptjeit kérték a vendégei, átadott egy viseltes papírt erdei gyümölcsök, gyógynövények neveivel.
És a többié? – kérdezték tőle értetlenkedve. Mindegyikben ugyanaz van... Ez mindenre jó! – felelte a pap.
Nem szeretném fontoskodva – a derék plébános nyomdokaiba lépve – minden helyzetben nemzeti karakterjegyeinkre, sajátosságainkra, magyar kódjainkra felhívni a figyelmet, de úgy érzem, hogy sorsfordító időkben mindezek sorvezetőül szolgálhatnak.
A „kilábalás”, avagy a „visszatérés” programja készül.
Sokak számára talán szimpatikus a „visszatérés” elnevezés, mert biztonságot sugall. Ki ne szeretne visszatérni régi munkájához, visszazökkenni a régi életritmusba, szórakozni, sportolni, élni az eddig megszokott életét. A franciák „déja vu”-nek nevezik, amikor azt érezzük, hogy már átéltünk egy bizonyos szituációt, de arra nincs szavunk, amit még sohasem éltünk át. Az elmúlt hetek (hónapok) új érzésekkel ismertettek meg bennünket. Üres, kihalt utcák, éttermek látványa, a sokkoló külföldi tudósítások hullaszállító teherautókról, maszkos emberek a villamoson, esténként tapsok az ablakból...
Sokan gondolják (gondoljuk) azt, hogy nincs „visszatérés” sem a közösségeknek (a régi termelési kultúrához), sem az egyénnek a régi magatartásmintákhoz. Mindez a visszatérést jelentené az újabb és újabb járványokhoz. Kérdés persze az, hogy a „karanténérzések” mennyire égtek belénk, mi a mozgásterünk a költséghatékony értékláncok „patriótábbra”, (nemzet) biztonságosabbra cserélésében.
A „kilábalás” mindenképpen jobb elnevezés. Benne van az erőfeszítés, a tervszerűség (de sajnos a téblábolás is), s az, hogy ehhez idő kell.
Egyikben sincs benne azonban, hogy „új idők” jönnek. Kommunikációs szakemberek bizonyára találnak majd jobb nevet. Újabban mintha „az élet újra indítását“ hallanám.
A válság leküzdéséhez van erőnk, referenciánk. Az ehhez kapcsolódó ethosz alapeleme a munkaalapú társadalomról vallott nézetrendszerünk (munka kontra segély, stb.) Mindezekkel a választók igazoltan azonosultak. Láthattuk azonban eddig is, hogy a válság leküzdése nem csupán gazdaságpolitikai kérdés.
A magyar településhálózat – a zsúfoltságmentes kisvárosok, falvak sokasága – egy újabb járvány esetén is eredményesebb védekezésre ad lehetőséget, mint a metropoliszok országa. Beigazolódott, hogy a falu nem „középkori hagyomány”, nem „életképtelen”, sőt, a jelenlegihez hasonló helyzetben a legéletképesebb hely. (E megvilágításban a Magyar Falu Program sem csupán életminőségjavító intézkedéscsomag.)
Sikerességünk biztosítéka lehet továbbá, ha a védekezésben megmutatkozó magatartásmintákat átmentjük az élet újraindítására:
És legfőképpen:
Kiemelkedő nemzeti értékeinkre, hol identitásunk megerősítésének, a nemzetegyesítés, Trianon meghaladásának egyik eszközeként, hol vidékfejlesztési lehetőségként gondoltam, hol az „európai életmód” ellenpontozására ajánlottam, most pedig kilábalási magatartásmintának merészelem javasolni. Jó mindegyikre, mert mögöttük koherens, szerves, keresztény értékrend áll. Talán jobb eséllyel gyógyír, mint a plébános úr pálinkái...
V. Németh Zsolt, kiemelkedő nemzeti értékek felügyeletéért felelős miniszteri biztos, a Nemzeti Fórum alelnöke
A „kilábalás”, avagy a „visszatérés” programja készül.
Sokak számára talán szimpatikus a „visszatérés” elnevezés, mert biztonságot sugall. Ki ne szeretne visszatérni régi munkájához, visszazökkenni a régi életritmusba, szórakozni, sportolni, élni az eddig megszokott életét. A franciák „déja vu”-nek nevezik, amikor azt érezzük, hogy már átéltünk egy bizonyos szituációt, de arra nincs szavunk, amit még sohasem éltünk át. Az elmúlt hetek (hónapok) új érzésekkel ismertettek meg bennünket. Üres, kihalt utcák, éttermek látványa, a sokkoló külföldi tudósítások hullaszállító teherautókról, maszkos emberek a villamoson, esténként tapsok az ablakból...
Sokan gondolják (gondoljuk) azt, hogy nincs „visszatérés” sem a közösségeknek (a régi termelési kultúrához), sem az egyénnek a régi magatartásmintákhoz. Mindez a visszatérést jelentené az újabb és újabb járványokhoz. Kérdés persze az, hogy a „karanténérzések” mennyire égtek belénk, mi a mozgásterünk a költséghatékony értékláncok „patriótábbra”, (nemzet) biztonságosabbra cserélésében.
A „kilábalás” mindenképpen jobb elnevezés. Benne van az erőfeszítés, a tervszerűség (de sajnos a téblábolás is), s az, hogy ehhez idő kell.
Egyikben sincs benne azonban, hogy „új idők” jönnek. Kommunikációs szakemberek bizonyára találnak majd jobb nevet. Újabban mintha „az élet újra indítását“ hallanám.
A válság leküzdéséhez van erőnk, referenciánk. Az ehhez kapcsolódó ethosz alapeleme a munkaalapú társadalomról vallott nézetrendszerünk (munka kontra segély, stb.) Mindezekkel a választók igazoltan azonosultak. Láthattuk azonban eddig is, hogy a válság leküzdése nem csupán gazdaságpolitikai kérdés.
A magyar településhálózat – a zsúfoltságmentes kisvárosok, falvak sokasága – egy újabb járvány esetén is eredményesebb védekezésre ad lehetőséget, mint a metropoliszok országa. Beigazolódott, hogy a falu nem „középkori hagyomány”, nem „életképtelen”, sőt, a jelenlegihez hasonló helyzetben a legéletképesebb hely. (E megvilágításban a Magyar Falu Program sem csupán életminőségjavító intézkedéscsomag.)
Sikerességünk biztosítéka lehet továbbá, ha a védekezésben megmutatkozó magatartásmintákat átmentjük az élet újraindítására:
- a sikeres védekezés okán érzett büszkeséget (veszteségeinket összehasonlítva más nyugat-európai országgal, vagy a néhány éve lezajlott influenzajárvánnyal);
- az innovációt (gyógyszerek, védőfelszerelések; egy kisvárosi polgármester a településén felajánlott pálinkákból, újbóli lepárlással gyártatott fertőtlenítőt);
- a szervezettséget (a centralizált közigazgatási, egészségügyi, oktatási rendszer most kiütköző előnyeit);
- a fegyelmezettséget (Az emberek elfogadják, hogy veszély esetén egy főnök van. Így van ez árvízi védekezésnél, tűzoltásnál, de a betongerenda cipelésénél is. Ennyit a rendkívüli felhatalmazásról.);
- a szolidaritást és figyelmességet (a többi emberrel – kollégákkal, szomszédokkal, határon túli nemzettársainkkal – szemben);
- a kitüntetett bizalmat az orvosok, mentősök, ápolók, és általában az egészségügy iránt (amit békeidőben szinte kötelező szidni) – ezek szerint mégsem olyan rossz?
- az idősek tiszteletét, megbecsülését (nem áldoztuk fel őket, külön időkeret a vásárlásra, 13. havi nyugdíj; személyes tapasztalataim alapján a gyermekek nem „tolták rá” idős szüleik ellátását az önkormányzatokra, az államra, hanem családként viselkedtek);
- az öngondoskodást (tényleg tud annyi ember kenyeret sütni ahányan élesztőt és lisztet vettek?);
- (később) a takarékosságot (a fogyasztás, vásárlás visszafogása)
- „a magyar lélek uralkodó vonását”, a „rendbentartott érzelmességet” (Ravasz László, 1939) – a magyarok ezt a helyzetet az olaszok féktelen temperamentuma (ez lett a vesztük) és a germánok ridegsége között félúton kezelték. (Egy lövészdandár katonája a „legényesezz otthon” kihívásra a laktanya udvarán előadott produkciója végén ezt mondta: „Maradj otthon, amíg mi tesszük a dolgunkat, hittel, becsülettel!” No, ez a rendben tartott érzelmesség!)
És legfőképpen:
- a miénk felé fordulást: a helyi, regionális, magyar termékek, magyar turisztikai attrakciók, magyar szokások, magyar életmód irányába. Ez szükségszerű, mert sérülékenységünk távoli földrészek alapanyagainak, termékeinek és terményeinek (növények, állatok), turisztikai desztinációinak indokolatlan szintű igénybevétele miatt alakult ki. Erre a természetes érzésre érdemes ráerősíteni. (Húsvét előtt soha nem látott módon keresték a megbízható helyi termékeket a vásárlók.) Ismét Ravasz Lászlót idézem 1939-ből: „Jobban kell ismernünk, mi a magyar, és jobban kell akarnunk, ami magyar.”
Kiemelkedő nemzeti értékeinkre, hol identitásunk megerősítésének, a nemzetegyesítés, Trianon meghaladásának egyik eszközeként, hol vidékfejlesztési lehetőségként gondoltam, hol az „európai életmód” ellenpontozására ajánlottam, most pedig kilábalási magatartásmintának merészelem javasolni. Jó mindegyikre, mert mögöttük koherens, szerves, keresztény értékrend áll. Talán jobb eséllyel gyógyír, mint a plébános úr pálinkái...
V. Németh Zsolt, kiemelkedő nemzeti értékek felügyeletéért felelős miniszteri biztos, a Nemzeti Fórum alelnöke