|
 Még mindig 1979. május 18–19. Fiatal írók találkozója és tanácskozása a nemzeti önismeretről és a nemzeti öntudatról. A tanácskozást Buda Ferenc költő nyitotta meg. Ő akkor még nem tudhatta, mit mond majd Illyés Gyula, és mégis, annak előzményeként az összmagyarságról szólt.
 Megismétlem egy korábban kifejtett észrevételemet: lehet dátumokhoz kötni bizonyos történelmi eseményeket. De ha alaposan meggondoljuk, rájöhetünk, hogy korszakok, nagy változások kezdetét aligha. Az 1990-es rendszerváltoztatás hosszú folyamat(ok) következménye. Hiszen 1848. március 15. voltaképpen már a reformkorban elkezdődött, ha nem korábban, a testőrírók idején.
 Az európai egység gondolata évezredes. A Római Birodalom bukása után Európa egységesítésének szándéka számos alkalommal felmerült, első megvalósulása Nagy Károly frank birodalma volt. Ez az egység – amely szüntelen harcok, hódítások nyomán jött létre – azonban csak néhány évtizedig tartott, Nagy Károly utódai a 843-as verduni szerződéssel felosztották a birodalmat, ekkor alakult ki Nyugat-Európa mai arculata. Nemsokára, 962-ben azonban a három részre osztott birodalom keleti részének, a Keleti Frank Királyságnak bázisán létrejött és több mint nyolcszáz éven keresztül (1806-ig) fennmaradt a Szent Német-római Birodalom.
 Lám, megkezdődött a parlamenti ülésszak és vele együtt megindult a cirkusz is. Mert ugye, ahol nincsen érdemi mondanivaló, program és jövőkép, ott csak a balhé marad. Ezzel tudják felhívni magukra a figyelmet a semmihez sem értő, ám annál hangosabb ellenzéki politikusok. Mondhatnám, hogy dőljünk hátra a kényelmes fotelben, miközben jóízűen falatozunk a pattogatott kukoricából, de az a helyzet, hogy nem lehet nyugodtan hátradőlni, mert már erre a viselkedésre van igény.
 Életvezetési tanácsadók és influenszerek igyekeznek felturbózni az emberek egóját nap mint nap. Másról sem szól az egész világ, csak az egyén öntudatosságáról és az én elsőbbségéről. Ez az egyik leghangosabb liberális mantra. Éppen ezért olyan furcsa, hogy amikor egy nemzet önismeretét és önbizalmát akarják növelni, akkor ettől kitör a hisztéria a libsi oldalon.
 Vajon Hans Köchler, a bölcseleten és jogon nevelkedett osztrák tudós, a nemzetközi joggal és az alakuló világrenddel foglalkozó konferenciák központi alakja, egyben a kulturális diplomácia berlini egyetemi tanára, hol keresi a megoldást a jelenlegi nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer okozta ellentmondásos helyzetre?
 Már a csapból is Trianon folyik, mondják egyesek a hazai sajtó és a közbeszéd nyomán. Tele van vele a padlás, mondják mások. Én pedig azt mondom – talán sokakkal együtt –, hogy hadd folyjon és legyen csak tele. Mert a múltat nem („végképp”) eltörölni kell, hanem emlékezni rá.
 Nem csupán a Nyugat és az iszlám világa tekint idegenként a másikra, a fejlett világon belüli ellentétek is egyre végletesebbek. A tőkés világrendszer lerombolt minden anyagi és erkölcsi torlaszt a szerzés útján. A világbéke jobban hangzik, mint a világháború. A nyíltszívűség is a bezártságnál. A türelem a türelmetlenségnél. Még ha az emberben működnek is gonosz hajlamok, megvan benne a jóra törekvés. A józan ész is azt sugallja, hogy hasznos lehet az emberek, közösségek közötti korlátok csökkentése.
 Úgy látszik, bő fél évszázaddal ezelőtt még nem elmeroggyantak ültek az ENSZ-ben. Ha február, akkor házasság hete, ha Niedermüller Péter, akkor a többségi társadalom cinikus arcul köpése, a család és házasság intézményének mint Isten ajándékának besározása. Magyarországi balliberális politikus még nem beszélt ilyen nyíltan és megvető módon gyűlölete első számú tárgyáról, mint Erzsébetváros polgármestere tette ezt a közelmúltban. Azonban ne ringassuk magunkat abba a téves feltevésbe, hogy a balliberális oldalon egyedül állna emberünk a beteges gondolataival.
 Az új Nemzeti Biztonsági Stratégia elkészülte mindenképpen örvendetes és rendkívül előremutató és indokoltnak mutatkozhat majd a mind szélesebb körben való megismertetése is. A honvédelmi miniszter bejelentette, hogy elkészült az új Nemzeti Biztonsági Stratégia. Benkő Tibor miniszter éves értékelő és feladatszabó vezetői értekezletén közölte a nyilvánossággal, hogy a nemzetbiztonsági kabinet megszavazta az új, az ország, a lakosság és az Európai Unió szempontjából is meghatározó jelentőségű dokumentumot.
 Január 31-én Nagy-Britannia negyvenhét éves tagság után kilépett az Európai Unióból, pontosabban, az Európai Unióból csak huszonnyolc év után lépett ki, ugyanis Nagy-Britannia nem az Európai Unióba, hanem a római szerződés szerinti Európai Gazdasági Közösségbe (EKG) lépett be, egy olyan közösségbe, amely igen jól működött és jó gazdasági eredményeket ért el.
 Napjainkban kommunikációs és identitásformáló színtéren zajlik a háború a világrendek és eszmék között. Kevésbé véres összecsapás ez, de annál pusztítóbb, és az már biztos, hogy ez fogja meghatározni a következő évtizedünket.
 Újrakezdődik egy „milyen Európát akarunk” folyamat, amelybe jó lenne a non-Soros civil szervezeteknek bekapcsolódniuk, mielőtt Európát Verhofstadték az enyészetnek adják. A Tervhivatalba 1972. március elsején léptem be, ettől az időtől kezdve hívom magamat közgazdásznak, bár lélekben, gondolkodásban megmaradtam mérnöknek. A Távlati Tervezési Főosztály Összefoglaló Osztályára kerültem, ahol a feladatom az volt, hogy a minisztériumoktól kapott, hosszú távú koncepciókat összefoglaljam. Mivel ezek a szénbányászattól a demográfiáig terjedtek, a húsz év alatt, amit a Tervhivatalban töltöttem, foglalkoztam az ország összes bújával, bajával.
 Ahogyan a lopott pénz égeti az ember zsebét, úgy nyugtalanítja egyes szlovák és román politikai körök tagjait pusztán az a tény, hogy a magyar kormány 2020-at a nemzeti összetartozás évének nyilvánította.
 Mi ebben az időszakban, a karácsony elmúltával disznót vágunk, kocsonyát főzünk, telet űzünk, bálokba, farsangi mulatságokba megyünk, hogy aztán a nagyböjt szelíd visszafogottságával a húsvét örömére várjunk, ősi rendet követünk.
 A fejlesztés abból állt, hogy vettünk egy német antennát, lemásoltuk, és utána jött a kínlódás, hogy a mi antennánk elektromos jellemzőiben is megközelítse az eredetit.
 Jövőtlen-e a román–magyar viszony? – ezzel a címmel hirdettünk meg a Magyarországért Egyesületben vitaestet a Nemzetpolitika a gyakorlatban sorozatunk keretében, még 2016 februárjában.
 November 4. Károly-nap, de 1956-ban nem csak erről volt nevezetes. Hajnalban éktelen ágyúdörejre ébredtünk, pedig mintegy másfél kilométerre laktunk onnan, ahonnan ágyúztak.
 Kigyulladnak a lámpák, legördül a vörös szőnyeg, riporterek mikrofonnal a kezükben keresik a legjobb helyet, hogy aztán begördüljenek a hatalmas autók, és megérkezzenek a méregdrága ruhákba bújtatott sztárok.
 Számos írást olvastam az elmúlt évtizedről és úgy láttam, hogy már minden lényeges dolgot elírtak előlem, ezzel nem érdemes próbálkozni, de mi lenne, ha írnék az elmúlt évtizedekről?
 Vajon egy egészséges lelkületű társadalomban, ahol kereszténydemokrácia épül, a kormány támogathat-e ratifikáció formájában egy áltudomány téziseit hirdető egyezményt? Kétlem. Remélem, hogy a kormány is így gondolja.
 A szólásszabadság alatt sem azt a balliberálisok által szomjúhozott korlátlan jogot értjük, amelynek értelmében bárki bármit mondhat bármiről, bármikor és bárhol.
 Mint az újságok hírül adták, Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház elnöke a ház elé terjesztette a Trump elnök elleni impeachment javaslatát, amelyet a képviselőház – pártvonalak mentén szépen megoszolva – el is fogadott
 Elöljáróban némi „érzékenyítés”, azaz ráhangolás a témára néhány rövid tételben: A közelmúltban a Felvidékről közölt riportot a televízió, amelynek (nem véletlenül) magyar aspektusa is volt. Az egyik helyszín Levoca, melyet többször így ejtett a riporter: Levoka. Milyen ügyes, tudta, hogy idegen nevekben a c-t gyakran k-nak kell ejteni (lásd: Hercules, Dracula). Csakhogy a Levoca névben a c fölött van egy jel, egy un. hacsek, amely mutatja, hogy a szó kiejtése: Levocsa.
 Decemberben két dolog biztos: karácsonykor lesz olyan tévécsatorna, amelyik a műsorára tűzi a Reszkessetek betörőket, valamint az ellenzék talál magának okot egy hisztipartira. Nyilván számukra az advent időszaka nem sokat jelent, az meg végképp nem jó, ha az emberek legalább ilyenkor megbékélnek. Ennek pedig egyszerű az oka: ha nincs balhé, nincs ellenzék sem. A legjobb az egészben pedig az, hogy ők ezt nem is tagadják.
|